Zsírkréta //Befejezett//

Tizenötödik rész

-Charlie, nyisd ki az ajtót.-sóhajtottam. Már percek óta kopogtattam, de hiába. Az ajtó azóta sem nyílt ki.

Bentről már sok ideje vízcsobogás szűrődött ki, ám egyszer csak nedvességet éreztem a talpam alatt. Lenéztem, és ekkor láttam meg az ajtó alól csordogáló vizet.

-Charlie, nyisd ki! Azonnal nyisd ki a rohadt ajtót!-ütlegeltem kétségbeesetten az ajtót.

De az ajtó továbbra sem nyílt, viszont a víz rendületlenül folyt ki alóla.

Bepánikoltam.

Ennek ellenére megpróbáltam felmérni a helyzetet. Betörni nem tudnám. Marad a kulcs.

Gyorsan átrohantam Charlie szobájába és kirángattam az ajtóból a kulcsot. Szerencsére a házban a legtöbb ajtón ugyanolyan a zár.

Visszavágtattam a fürdőhöz, majd remegő kezekkel a zárba illesztettem a kulcsot. Erősen benyomtam, így kilöktem a másik kulcsot, amivel Charlie bezárta magát. Gyorsan elfordítottam a kis kulcsot, majd benyitottam.

De erre a látványra nem készültem fel.

Az amúgy makulátlan fürdőszoba szinte vérben úszott.

Az egész helységet elárasztotta a víz. A már vörös víz.

A szoba közepén álló kádban pedig ott feküdt ő. Karjait tenyerével felfelé fordította. A szemei lecsukódtak, az arca békés volt.

A két alkarja pedig tele vágásokkal.

Rengeteg volt amit vízszintesen vágott, de minkét karján volt egy-egy függőleges, hosszó vágás.

Hirtelen megakadt a szemem a kád mellett heverő kis fémtárgyon. Egy penge.

Charlie Harper, a legfontosabb ember az életemben, a legjobb barátom és a szerelmem felvágta az ereit.

Az arcomat hirtelen elkezdték ellepni a könnyek. Gyors tempóban követték egymást lefelé.

Elfelejtettem gondolkodni. Csak a fájdalmat éreztem. A maró, keserű fájdalmat.

Aztán észbe kaptam. A vízzel nem törődve a kádhoz léptem, majd elzártam a csapot és megpróbáltam kihúzni Charlie-t.

Némi szerencsétlenkedés után sikerült, úgyhogy leültem a csempére és az ölembe húztam. Elvettem a radiátorról három törölközőt. Kettőt a két kezére csavartam, egyet pedig a testére.

Még mindig sírtam. Képtelen voltam abbahagyni. Közben valahogy előhalásztam a telefonomat a pulóverem zsebéből és hívtam a mentőket. Nem is emlékeztem utána a telefonbeszélgetésre.

-Charlie, kelj fel. Gyerünk. Nem hagyhatsz itt. Nyisd ki a szemeidet. Kérlek. Szeretlek. Nem élhetek nélküled. Nekem csak te vagy.-mondogattam neki, és az arcát simogattam.

-Nem teheted ezt velem. Szükségem van rád. Te vagy mindenem!-kiabáltam.

Az időérzékem elhagyott, de egyszer csak megjöttek a mentők. Kintről hallottam a szirénát, majd a bejárati ajtó csapódását.

-Itt vagyok! Segítsenek! Könyörgöm, segítsenek!-kiáltottam.

Pillanatokkal később három férfi rontott be a fürdőbe.

Egy hordágyat hoztak, amire ráemelték élettelen testét. Bár nem akartam, de végül el kellett engednem őt. Az egyik férfi elém guggolt és kérdéseket tett fel, de nem bírtam válaszolni.