Zsírkréta //Befejezett//

Ötvenhatodik rész

Vége lett az összes vizsgánknak, én pedig semmiből sem buktam meg, hála Charlie-nak. Sikeresen átmentem mindenből, bár ez semmi az ő majdnem kitűnő bizonyítványa mellett. Lényegtelen, elballagtunk és soha többet nem kellett visszamennem arra a lepratelepre.

Legalábbis az volt a terv, mert egy utolsó konzultálásra és búcsúzásra még beugrottam Macy-hez. Átbeszéltünk néhány dolgot, utána pedig könnyes búcsút vettünk egymástól. Egyébként valóban mindketten sírtunk, én pedig köszönetet mondtam neki azért a három évért, amíg az egyetlen barátom volt. Rengeteget köszönhetek neki, és soha nem fogom tudni viszonozni azt a mértékű szeretetet és támogatást, amit tőle kaptam.

Hazafele menet kifejezetten melankólikus állapotban battyogtam és egy kicsit nosztalgiáztam. Annyi minden történt ebben az évben, mégis pillanatok alatt elment. Charlie-val több mint fél éve együtt vagyunk, és nem is lehetnék boldogabb. Szeptember elején legszívesebben még agyonvágtam volna, mostanra viszont lélegezni is nehezemre esik nélküle.

Hazaérve vigyorogva öleltem magamhoz a konyhapultnak támaszkodó fiút, majd egy hosszú csókba húztam. Én a nyakába csimpaszkodtam, míg ő a derekamat szorongatta és hevesen csókolt vissza.

-Szia szerelmem. -suttogtam az ajkaira, mire hangosan sóhajtott egyet és még közelebb vont magához.

-Szia gyönyörűm. -harapott az alsó ajkamba, erre pedig én nyögtem fel. -Milyen napod volt?

-Szomorú és unalmas. Hiányozni fog Macy. -konyultak le az ajkaim.

-Na már, ne légy ilyen. Nem bírom, ha szomorú vagy. -nyomott egy csókot az ajkaimra, mire felkuncogtam. -Ezt már jobban szeretem. -vigyorgott rám.

-Én viszont ezt szeretem jobban. -markoltam a fenekébe mosolyogva, Charlie pedig édesen felnevetett.

-Imádom azt a szemtelen formádat.

-Én pedig téged. Mindennél jobban szeretlek, ugye tudod? -néztem komolyan a gyönyörű szemeibe, mire összefutottak a szemöldökei.

-Minden rendben? -kérdezte gyanakodva, miközben az arcomat fürkészte.

-Igazából... el kell neked mondanom valamit. Már sokkal régebben el kellett volna, de... nem volt eddig bátorságom. -haraptam be az ajkamba olyan erősen, hogy kiserkent a vérem, a fémes íz pedig elöntötte a számat.

-Bee, mi a baj? Tudod hogy számíthatsz rám, bármiről is legyen szó. -simított végig az arcomon. Láttam rajta, hgy aggódik, amitől még apró darabokra hasadt a szívem.

-Tudom és végtelenül hálás is vagyok érte. De...

-Terhes vagy? -kérdezte a szavamba vágva.

-Mi? Nem, dehogy. Hülye. -ráncoltam a szemöldököm, ő pedig halkan felnevetett és végigsimított az arcomon.

-Akkor ki vele. Nem harapok, tudod jól. Csak ha kéred. -kacsintott rám, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam, de egy pillanat alatt lefagyott a vigyor az arcomról. Most nem ennek van itt az ideje.

-Üljünk le, oké?

-Rendben. -egyezett bele, de a tekintete gyanakvó volt. Elhelyezkedtünk az étkezőasztalnál egymással szemben. Lesütöttem a szemeimet és a kezemmel az ölemben malmoztam. Nem bírtam rávenni magam, hogy beszéljek. -Elmondod még ma? -kérdezte kedvesen velem szemben a fiú. A fiú, akinek hamarosan összetöröm a szívét.

Nyeltem egy nagyot, majd belekezdtem. -Én... az egyetemről akartam beszélni.

-Mit? Hiszen ezt már megbeszéltük, nem?