Negyvennyolcadik rész

3.1K 226 40
                                    


-Nincsenek meg a képeim? -ismételtem meg halálra válva.

-Felhívtam a faszit, de azt mondta, hozzá semmilyen képeket nem vittek. Próbálkozunk még, hogy kinél lehet, de egyenlőre gőzünk sincs. -csóválta a fejét Maya, a csapat főnöke.

-Nem baj, ha kimegyek egy percre? -intettem a fejemmel az erkély felé.

-Csak nyugodtan. -biccentett, mire felpattantam és a könnyeimmel küzdve rohantam ki az erkélyre. Becsuktam magam mögött az ajtót, leroskadtam a székre és sírva fakadtam.

Évek munkája, az a rengeteg idő és energia ennyi alatt elvész? Egy rossz szállítás hibájából? Ötven festényemnek kellett volna megérkezni a raktárba, ehelyett egy darab sincs meg. Már a kiállítás sem érdekelt, csak a képeim. Második napja vagyok New Yorkban, és máris tönkrement minden.

Remegő kézzel vettem elő a telefonomat a zsebemből és már hívtam is Charlie-t. Ő az egyetlen, aki képes lenne egy picit megnyugtatni. Hallani akartam a hangját, miközben azt mondja, hogy nincsen semmi baj, minden rendben lesz. Viszont ő nem vette fel. Ötször hívtam fel, és egyszer sem reagált. Gondoltam írok neki sms-t, de arra sem válaszolt.

-A kurva életbe! -álltam fel, majd belerúgtam a falba. Utána persze káromkodva fogdostam a lábam, és imádkoztam hogy ne legyen törött, ugyanis rohadtul fájt.

-Minden oké? -dugta ki a fejét Lia. Szintén csapattag, ő katalógust szerkeszt és grafikus is egy reklámcégnél.

-Nem. -szipogtam. -Nincs egy cigid? Én elhagytam valahol a sajátomat. -tapogattam meg a pulcsim zsebét, de sajnos üres volt.

-Tessék. Benne van az öngyújtó. -dobta felém Lia a sajátját. Ügyetlenül elkaptam, majd hálásan rámosolyogtam. Vannak még jó emberek.

-Megmentesz. Ilyen egy szar napot.

-Akarsz róla beszélni?

-Csak ideges vagyok és a barátom nem veszi fel. Aggódok érte. -gyújtottam meg egy szálat. Szinte kiejtettem a kezemből, annyira remegett a sírástól és a vágytól, hogy slukkoljak belőle egyet.

-Minek? -ráncolta a szemöldökét.

-Charlie kicsit nehéz eset. Mindig felveszi a telefont, és most kicsit félek, hogy valami hülyeséget csinál. -szívtam a cigimbe. Egy pillanat alatt jobban éreztem magam, ahogyan a nikotin átjárta a testemet.

-Nem lesz semmi gáz. Higgy nekem, a festményeid is elő fognak kerülni. A srácok folyamatosan telefonálnak, hogy hova tűntek. Ne aggódj. -húzott magához és szorosan megölelt. Vigyázva, hogy ne égessem meg, visszaöleltem.

-Örülök hogy legalább te ilyen optimista vagy. Nekem valahogyan most nem megy. -motyogtam.

-Becca, ne aggódj. Visszahív. -simogatta meg a hátam. Hálásan fúrtam a fejem a pulcsijába, Lia pedig a hajamon simított végig.

Hát, hiába hittem neki, mert Charlie rohadtul nem hívott vissza sem akkor, sem a nap folyamán akármikor, én pedig betegre aggódtam magam miatta. Francnak kellett nekem elutaznom New Yorkba! Az egyetlen jó hír a nap folyamán az volt, hogy a képeim egytől-egyig biztonságban vannak. Rossz raktár számát kapta meg a csapat, de szerencsére kiderült minden és a festményeim jól vannak, amitől egy óriási kő zuhant le a szívemről.

Miután jött a hívás, hogy a kicsikéim épek és megvannak, azonnal odarohantunk, hogy le tudjam ellenőrizni, majd hogy kiválasszuk a tényleges mennyiséget a kiállításra. Ugyanaz a vita volt, mint tegnap, mert megint nem tudtunk egymással megegyezni, annak ellenére, hogy tegnap már elvileg megállapodtunk.

Zsírkréta //Befejezett//Where stories live. Discover now