Zsírkréta //Befejezett//

Epilógus

A számat harapdálva álltam a nagy fémajtó előtt. Bentről tompán dübörgött a zene, de még azt sem bírtam megállapítani, milyen stílusú, annyira izgultam. Éreztem hogy a jeges veríték végigfolyik a gerincem mentén, miközben a kezemet kopogásra emeltem. Ám mielőtt a nagy fémajtóhoz csaphattam volna, ledermedtem.

Nem sokan vállalkoznának arra mint én. Itt állok majndem öt évvel azután, hogy elhagytam. Kiléptem az életéből, ő pedig az enyémből.

Négy és fél éve üvöltözve veszekedtünk, mert nem árulta el. Nem árulta el, hogy New Yorkba jön és itt fog továbbtanulni, mert felvették a képzőre. Esélyem sem volt beleszólni, pedig a kapcsolatunk volt a tét. Ha együtt maradunk, összetöröm a lelkét és az álmait, még ha ő ezt nem is vallotta volna be magának. De ha elmegy... nos, ez nem maradt feltételes módban, ugyanis eljött, bár nem is csodálom.

Aznap éjszaka, miután kibökte, veszekedtünk és lényegében szakítotttunk, az egész éjjelt szeretkezéssel töltöttük. Milliószor suttogtam neki, hogy szeretem, édes kis semmiségek mellett. Ugyanúgy visszasóhajtozta nekem, a hangjából és a szeméből pedig tudtam, hogy igaz. De amekkora kretén vagyok, miután a karjaimban aludt el, elmentem. Minden cuccomat összepakoltam, amit akármilyen szinten is hozzám köthetett, egyedül a fekete könyvecskét hagytam ott. Az az övé, nekem pedig nem volt szívem elemelni. Miután mindent eltettem, egy fényképünk hátuljára egy rövid üzenetet firkantottam, majd leléptem. Még egy utolsó csókot nyomtam a homlokára, majd a hajnali sötétben kisurrantam.

Feltett szándékom volt visszamenni és bocsánatot kérni, mert egy seggfej voltam. Legalább a nyarat megtarthattuk volna magunknak, hisz két hónap alatt rengeteg minden történhet. Viszont mikor három nappal később visszamentem, a lakás üres volt. Elköltözött, és azon kívül, hogy New Yorkba, nem tudtam hogy hova. Utána rengeteget zaklattam Rachelt, mire végre hajlandó volt kiadni Bee címét.

Ehhez képest most, csak évekkel később vagyok itt. Hogy mit akarok? Megmondani, hogy a következő félévet itt kezdem New Yorkban, a jogon. Itt akarok lediplomázni, és őt akarom. Hogy vissza akarom kapni és akár százszor, ezerszer is a bocsánatáért esedezni. Küzdeni érte, mert ez a sok év csak még inkább biztosabbá tett abban, hogy egymáshoz tartozunk. Amióta szakítottunk, senkim sem volt, mert nem bírtam kiverni a fejemből. De nem voltam biztos benne, hogy akar még. És ha talált magának mást? Mi van ha nem kellek?

Végül kifújtam a tüdőmben lévő maradék levegőt is, ami halk sípolással tört elő a torkomból, és erőteljesen a lemálott kék festékes vasajtónak ütöttem háromszor. Lehunyt szemmel vártam, hogy valami történjen, egy-két perc elteltével pedig kinyílt az ajtó, és ott állt ő.

Ezek az évek nem csak rajtam változtattak. Nekem rövidebb lettem a hajam, már csak éppen a fülemig ér, szemüveges lettem és ingben jártam, mert ha már jogász, akkor legyen a megjelenésem is hivatalos. Bee pedig... még gyönyörűbb lett. Barna haja a hátára és a vállára omlott, a szemei még mindig a legszebbek voltak, amiket valaha láttam. Egy nagy kockás inget viselt csak, amin annyi festék volt, hogy a kockákat alig lehetett kivenni. A felismeréstől elejtette a kezében lévő festékpalettát.

-Charlie? -kérdezte halk, remegő hangon. Mintha nem ismerne meg, úgy méregetett, majd a szája elé kapta a kezét.

-Szia Bee. -mosolyodtam el halványan. -Bejöhetek?