Ocean

1.

Bethany Adams

Késésben voltam. Megint. Az első tanítási napon sikerült elkésnem, pedig azt hittem kivitelezhetem, hogy korábban kelek, de az éjjel megint olyan érdekesek voltak a csillagok. Sóhajtva ültem le az iskola előtti lépcsőre, a beléptetőrendszert ugyan még tíz percig lehet használni, de csak addig képes a késést írni, de inkább egy egész igazolatlan óra, minthogy a drága történelemtanárom a kilencedikes anyagból feleltessen egész órán, garantált egyessel. Nem vagyok őrült, hogy máris, az első napomon ezt bevállaljam.

Egy nagyot sóhajtottam és inkább felhangosítottam a zenét a telefonomon. Az iskola parkolójába egy fekete BMW gurult be, amit minden nap látok és most sem csodálkozok rajta, hogy a tanári helyre állt be. Mert ő megteheti. Az álmos szemei rám meredtek, aztán inkább felvette a napszemüvegét, lezárta az autót és felém sétált. Az órájára pillantott, aztán leült mellém.

- Van, ami nem változik Adams. – nevetett fel. Felsóhajtottam és rá pillantottam, a már lenémított fülesemet kivettem és egy kicsit arrébb ültem.

- Bocs, még a végén elkapok valamit. – egy fintor terült szét az arcomon, mire megint felnevetett olyan jólesően.

- Kémkedsz utánam Adams? – kérdezte felhúzott szemöldökkel.

- Nem kellett. Elég feltűnő látványt nyújtott, hogy akármikor kinéztem a rohadt ablakomon a te kielégült képedet kellett látnom, hogy vagy beviszel egy csajt a szobádba, vagy épp kiküldöd. – forgattam meg a szemeimet. Sajnálatos módon ez a bunkó faszfej a szomszédom, az erkélyem pedig az ő ablaka felé nyúlik ki.

- Jaj, ne is tagadd! Láttam mikor épp a reggeli kávédat ittad délben a kis erkélyeden és nézted, ahogy épp átöltözöm.

- Nem tudom miről beszélsz. – ráztam meg a fejemet. Legszívesebben lekevertem volna neki egyet.

- Négyszer is megtörtént Adams. – nevetett fel újra. – De látom ma még nem ittál kávét.

- Ezt abból a kis agyadból turkáltad ki? – kérdeztem felhúzott szemöldökkel. – Woods. – szinte köptem a nevét.

- Vicces kedvedben vagy ma is. – elég jól elszórakozott rajtam. – Szegény Dylan srác is biztos ezért menekült el tőled. – nevetett fel, mire elkomolyodtam. Az ajkaimat összeszorítottam és próbáltam nem nekirohanni annak a seggfejnek. Felpattantam és gyors léptekkel indultam el. Nincs az a pénz, amiért én még harmincöt percig ezzel a seggfejjel legyek itt. – Bethany. – kiáltott utánam, de nem álltam meg, egészen addig, amíg meg nem állított. – Sajnálom, messzire mentem. – felhorkantam, aztán csak gyűlölettel néztem a szemébe. Gyűlölöm Alex Woods-t. Meg akartam fojtani és felróni rá az összes tettét, amiben szerepeltem az elmúlt nyolc év alatt!

- Ó, tényleg? Ez már az ezredik ilyen alkalom volt Alex! – mordultam rá. – Vannak egyáltalán érzéseid, vagy csak pofázol, mert azt hiszed, azzal mindenkit le tudsz venni a lábáról? – böktem a mellkasára, de nem válaszolt, csak elmosolyodott. – Ne adj okot, hogy felpofozzalak. – sütöttem le a szemeimet.

- Elviszlek kávézni, oké? – kérdezte. Egyből meglágyultak az arcvonásaim, de gyorsan összeszedtem magamat és bólintottam egyet. A fekete BMW-hez sétáltunk és amint kinyitotta én bepattantam az anyósülésre és ha lehetett volna, a létező összes biztonsági övet magam köré tekertem volna. Pár éve Alex-nek volt egy kis balesete. Csoda, hogy túlélte.

- Tudom mire gondolsz. – mosolyodott el. – Most lesz három éve. – ó, igen. Pontosan tudom. Minden évben csinálnak a végzősök egy házibulit és kilencedikben Alex és a haverjai kicsit részegek lettek, ösztönözve szomszédomat, hogy vezessen. Ekkor történt a baleset és ez volt az utolsó alkalom, amiért én Alex Woods miatt egy percet is aggódtam. – Mivel idén mi tartjuk a bulit, Kev házában, ezért lesz egy kis „második születésnapunk".

- Ti betegek vagytok. – morogtam és megfogtam az ajtón lévő kapaszkodót. Komolyan, mintha ez segítene túlélni bármit is. Ez után már nem szóltam hozzá. A kávézóban kikértem a kávémat, na meg, ha már úgy megsértett egy sütit is választottam. Az ablak mellé ültem le, hogy sok szemtanú legyen, ha Alex bármit is akarna velem csinálni. A sütimet ettem, de nem esett olyan jól, mivel az az idióta engem nézett végig, ezért leraktam a villámat és belekortyoltam a kávémba. – Muszáj nézned? – morogtam.

- Bocsi. – húzta egy nagy mosolyra a száját. – Hé Adams, lehet egy kérdésem? – kérdezte és kikortyolta az utolsó pár cseppet is a kávéjából.

- Már megvolt. – forgattam meg a szemeimet, aztán rá pillantottam várva a reakcióját.

- Jesszusom, remélem egyszer fennakad a szemed. Komolyan nem változol? – kérdezte kuncogva. – De nem ez a kérdésem. Láttam, hogy Dylan tegnap elhozta a cuccait tőled. Jól vagy? – a szívem gyorsabban kezdett el dobogni. Nem akartam pont neki ezt kisírni és azt sem akartam, hogy tudja mennyire a padlón vagyok. Köhécseltem egyet, aztán belekortyoltam a kávémba újra, meg újra és újra.

- Igen. – feleltem és végül megettem a reggelim utolsó maradékát is és felálltam az asztaltól. – Ideje lenne mennünk. Nincs kedvem veled még egy órát eltölteni. – morogtam, aztán felkaptam a táskámat és elindultam. Persze mosolyogva köszöntem el a kávézó dolgozóitól. Akik a kávét adják nekem, azok jó emberek.

***

Idegesen toporogtam a kapu előtt, hogy végre megnyíljon, a kártyámmal a falat ütögettem és próbáltam kerülni Alex pillantását. Amint az óra negyvenötöt ütött én máris lehúztam a kártyámat és beléptem az iskolába. Még sosem örültem ennyire annak, hogy itt vagyok. Se szó, se beszéd máris próbáltam elveszni a tömegbe, de teljesen feleslegesen, mivel az a szerencsétlen is az osztálytársam. Bántottak a szavai, a hülye kérdései és most már kezd betelni a pohár vele kapcsolatban. A baleset óta mintha kicserélték volna, állítása szerintem csak „elkezdett élni". Felőlem éljen, de engem hagyjon akkor ki a hülyeségeiből és a beszólásaival kerüljön el. És hogy mivel lehetett még szerencsétlenebb a napom? Nem nyílt a hülye szekrényem. Idegességemben rácsaptam egyet. Ha most nem történik valami csoda, akkor itt helyben török össze és az egész napomat a lányvécében fogom tölteni.

A csoda pedig megérkezett Vivienne személyében. Komolyan nem örültem még sosem ennyire legjobb barátnőmnek.

- Hé, B, hol voltál? – kérdezte felhúzott szemöldökkel. – Ja, és ne hazudj. A srácok látták ahogyan beszállsz Alex Woods autójába. – tette csípőre a kezét. – Ja, az új kódod. – nyújtotta felém a kis papírdarabot, amit készségesen beírtam és szó szerint beleöntöttem a táskám tartalmát a szekrénybe.

- Komolyan örülnék, ha egy perc nyugtom lenne ma. Elaludtam, inkább nem jöttem be történelem órára és az az idióta is késett. Kiakasztott a kérdéseivel és a seggfejségével, ezért elvitt kávézni. Ami igen jól esett, tudván, hogy anya elrontotta a kávégépünket. – a fejemet a szekrényemnek döntöttem és egy nagyot sóhajtottam. – V, komolyan szükségem van rád. – pillantottam rá félve.

- Drágám, csak ne nézd meg azt. – már előre féltem, hogy mit rakhattak ki rólam és ha alaki azt mondja, hogy ne csináljak valamit, akkor meg akarom csinálni. Előkaptam a telefonomat és felmentem az oldalra. Az oldalra, ahol a gimi összes tagja csatlakozik valamilyen úton, na de ez egy nem kedves oldal. Tudsz beszélgetni bárkivel, eseményeket és szavazásokat hozhatsz létre, de ami a legszörnyűbb: itt terjednek a hírek, amikből pletykák lesznek, én pedig új becenevet kaptam: Bethany Adams, a szűz lotyó. Felhorkantam és behunytam a szemeimet. Honnan a francba tudják, hogy mi a franc történt? Erről csak Alex tud, aki igazából csak annyit látott, hogy Dylan két szatyorral hagyja el a házunkat. Könnyes szemekkel néztem Vivienne-re, majd a folyosón lévő diákokat, akik csak összenézve susmogtak valamit, vélhetően rólam. A szemeim az ismerős, reggeli kalandom főszereplője felé tévedt, aki épp akkor olvasta el az oldalt. Megfeszültek az állkapcsai, majd elrakta a telefonját és egyből rám nézett, nekem pedig összetört a szívem. Egy hét alatt másodjára.