Amerikából jöttem (HP fanfiction)

5. fejezet: A békakereső vonatút

- Rendben – mosolyodott el a nénikém. – Vigyázz magadra, és jó utat! – adott egy puszit, majd intett, ahogy felpattantam a vonatra. Már hallottam is a füttyszót, és éreztem a lassú zökkenéseket. 

Akkor hát, itt volt az ideje, hogy én és az új seprűm keressünk egy ülőhelyet. Végig jártam széltében-hosszában a kabinokat, intettem Katienek, aki egy megtelt kupéban ült már. Ott volt majdnem az egész kviddicscsapat, leszámítva két embert. Őket kerestem. Most, hogy így cserben hagytak a barátaim, ideje volt egy helyet találni. Végül a legutolsó kupéig mentem, ott álltam csak meg, ahol csak két elsősforma srác ült. Az egyik kifejezetten ismerős volt nekem vörös haja miatt.

- Bocsika, bejöhetek? Minden helyet elfoglaltak már.

- Szia Hannah! – köszönt nekem az utóbbi. - Gyere csak! Nem baj, ugye Harry? 

- Ron, te vagy az? Nahát, nem ismertelek meg! Akkorát nőttél a nyáron – A fiút mintha szó szerint nyújtották volna, a nadrágja alól már kicsit kilátszott a zoknija is. 

- Te pedig... te is nőttél és milyen barna vagy!

- Köszi - cincogtam, kicsit el is pirulhattam akkor. A magasságomat nem szeretem magamban, szerintem túl alacsony vagyok.  - Floridában mindig süt a nap. Főleg nyáron... Képzeld, nem láttam a bátyáidat.

- Pedig itt vannak valahol, biztos elkerültétek egymást. – mondta. - Azt hiszem ők is meg akartak keresni téged.

Közben fellebegtettem a csomagomat a poggyásztartóra, előkotortam egy könyvet és a sütis tálamat. Úgy döntöttem nem hajkurászom tovább a fiúkat, egy helyben maradom és megvárom, míg rám találnak.

- Kértek? – pattintottam fel egyből a tálat. – Anyukám legfinomabb amerikai csokis sütije. Mindig készít nekem az útra, és ez már kétnapos. Ne aggódjatok, az idő csak segít neki. Omlósabb lesz tőle - kínáltam őket.

- Köszi, talán később – mosolyodott el az idegen fiú. Kicsit mintha feszélyezve érezte volna magát.

- Egyébként még nem mutatkoztam be – szóltam neki. – Hannah Winslow vagyok, másodéves griffendéles – ráztam meg a kezét.

- Harry vagyok. Harry Potter.

- Hűha, tényleg? Bocsáss meg, de még én is, az „amcsi lány" is tudom, hogy ki vagy te. Anyukám ismeri a történetedet, elmesélte, de elolvastam egy könyvet, amiben benne vagy. - Nem mondtam neki, de ha nincs Izzy, aki a kezembe nyomja, biztosan nem tudok én sem róla. De jó választás volt, mivel annyira olvasmányos volt, hogy egy nap alatt a végére értem. Bár... lehet szándékosan választotta nekem azt a könyvet. 

- Benne vagyok egy könyvben?

- Igen, még többen is! - nevettem fel. - Bár én csak A fekete mágia felvirágzása és bukását olvastam. Nem tudtad?

- Nem.

- Ne félj – mosolyomat ezúttal bátorításra használtam. – Fognak érni még meglepetések akkor. 

- Oh... köszi.

- Biztosan rossz érzés, hogy rád néznek, és mindenki a homlokodat kezdi bámulni. Felismernek téged, te őket viszont nem és fogalmad sincs, mit tettél azért, hogy így legyen.

- Hűha, te aztán a fejembe látsz!

- Igen – bólintottam. – Csak vicceltem! – nyugtattam. – Szó szerint nem, de bele tudok érezni a helyzetedbe. Bár anyukám azt mondja, hogy nála is így kezdődött... aztán most már gond nélkül olvas mások elméjében.