Amerikából jöttem (HP fanfiction)

32. Jössz és Mész

Sziasztok! Ide is került pár friss, teljesen új rész! Fogadjátok szeretettel... remélem elnyeri a tetszésetek, nekem vicces volt írni! Puszi: V.

Imádtam azt a kis termet, ami a Badar Barnabás szobra előtt nyílt. Kis bájitalosterem volt, ahol akár többen is elfértünk. Volt ott mindenből bőven: üstök, hozzávalók kifogyhatatlan mennyiségben, óraüvegek és fiolák, ami csak kellett.

- Várj – szólt Will. Menjünk először a klubhelyiségbe, a bájitaltan könyvemért.

- Itt az enyém.

- Nem ezért... azért, amit tőled kaptam.

- Ja, oké – feleltem. – Megvárlak itt – ültem le egy székre. Egyből meg is bántam, mert a következő pillanatban olyan lépett hozzám, akivel nem akartam beszélgetni most. Sem most, és talán soha máskor.

- Hannuci, nem vitted vissza a könyvet? – kérdezte Fred.

- Mi? – kérdeztem, mire a könyvemre mutatott. – Ja, de. Ez egy másik... - Fred felvonta a szemöldökét, én viszont nem szóltam egy szót se többet. Igazából ugyanaz a könyv volt. El is felejtettem, hogy azt hazudtam, a könyvtárba megyek. – Mehetünk végre? – indultunk, mikor végre Will visszaért.

- Katie?

- George-dzsal van – felelte Fred helyettem. – Jöhetek veletek? – kérdezte.

- Bájitaltant gyakorlunk – válaszoltam.

- Én meg nem ezt kérdeztem – replikázott. Egy hosszú másodpercig a szemébe meredtem. Nem tudtam elfelejteni, hogy Angelinával megy a bálba. Nem velem. Vele.

- Gyere – vontam vállat végül, hogy ne kelljen túl sokáig a szemébe néznem, majd elindultam.

- Nahát... itt már jártam – mondta. – George-dzsal egyszer elbújtunk itt, de akkor csak egy kis kamra volt... - merengett. Nem kifejezetten figyeltem rá ekkor. Ő pedig miután végigpásztázta a szobát, elég hamar meg is unta, és minket piszkált. 

- Fred! Elég legyen! – fakadtam ki, mikor sokadjára húzogatta a fürtjeimet. Először aranyos volt persze, de a körülmények között... még mindig haragudtam rá. Olyan mérges lettem, hogy véletlenül több porított hajnalkát tettem a főzetembe, ami egy pillanat alatt besűrűsödött, és fortyogni kezdett. Hiába kevertem, vagy tettem bele bármit, hogy ellensúlyozzam a hajnalkát, egyre inkább mocsárszerű lett, és a szaga is kezdett arra hasonlítani. – Nem hiszem el! Elrontottam miattad! – kiabáltam a fiúval. – Még soha... soha nem fordult velem elő ilyen! Tűnj el!

- Mi? Hannuci... én saj...

- Nem érdekel! Kifelé! Most! – mutattam az ajtóra. – És a nevem Hannah! – vágtam utána. Will csak pislogott, mint újszülött baba egy thesztrálra. – Nem hiszem el... - ültem le a sarokba, miután elzártam a tüzet. A főzetem még bugyborékolt egyet, majd fröccsent: mindent beterített. Beleesett Will üstjébe, a talárjára, az enyémre, az egész hajam olyan lett... - Ne – dőltem el és toporzékoltam tehetetlen dühömben.

- Hé! Az én főzetem is elrontottad! – fedett meg Will. Először kisírt szemekkel, haragosan meredtem rá, majd nevetni kezdtünk... - Azt hiszem elkelne most egy fürdőszoba... – szólt. Egy ajtó jelent meg a teremben.

- Hát ez meg mi? – Álltam fel döbbenten. – Ez egy... medence– nyitottam ki az ajtót. Medenceméretű fürdőkád volt, legalább akkora, ha nem nagyobb, mint a prefektusi fürdőnk. És be volt készítve két fürdőruha is. Megáll az eszem...