45. Postea exitium

1.6K 70 7
                                    


Valaki sikít. Sikításra ébredtem. A szemeim felpattantak, én meg a varázspálcámért kaptam, ami egyből a kezembe ugrott. Egy ideig csak előre meredtem, és próbáltam felfogni a környezetem jelzéseit. Már senki nem sikított, úgyhogy szétnéztem. Éles fény hatolt a retinámba, de azt sikerült kivennem, hogy puha ágyban vagyok. Egy hideg, idegen kéz fogta meg a pálcás kezem, és kirántotta a kezemből az egyetlen fegyverem. A másik oldalon puha, meleg kéz kulcsolódott az enyémre, és amikor odanéztem Fred aggódó arcát pillantottam meg. Mellette pedig Izzy néni ült, a szemei engem vizslattak. Örültem nekik, majd fáradtan visszahanyatlottam az ágyra. Az agyam sebesen pörgött, próbáltam valamire visszaemlékezni, de nem ment. Miért nem sikerül? Ahogy lehunytam a szemeimet, éreztem, hogy a javasasszony ténykedni kezd körülöttem és kiküldi Fredet.

- Izzy – sóhajtom – ki sikított? – Oké, Hannah. Ez jó lesz. Koncentráljunk csak a közelmúltra. – Sikításra ébredtem.

- Ö... - hallottam Izzy hangját.

- Tehát én voltam az. Legalább ezt is kipipálhatom a bakancslistán – mondtam, mire mindketten felnyögtek. Izzy megjegyezte, hogy ez rossz vicc és Fred még hozzátette azt is, hogy sürgősen írjak új listát, ha ez is szerepelt rajta. – A többiek hol vannak? – kérdeztem.

- Hannah? – hallottam egy ismerős hangot. Kinyitottam a szemem.

- Hát te meg ki vagy? – csúszott ki a számon. A fiú, zöld szemű, fekete kócos hajú, villám heggel a homlokán elsápadt és lehuppant az ágyamra. Egy pillanatra sem vette le a tekintetét rólam.

- Nem... nem emlékszel rám? – nyelt nagyokat és nagynénémre pislogott. Észre sem vettem, hogy Madame Pomfrey végig körülöttem és az ismeretlen -ismerős körül tüsténkedett. Most a nénémet is elküldte, mert „a feszültsége árthat a betegnek."

Miután kiment, és Madame Pomfrey is eltávolodott kissé, a fiú rám szegezte kissé vádló tekintetét.

- Tényleg nem emlékszel rám? – nem akarta elhinni. Én sem. Mert az nem elég pontos, hogy nem emlékszem rá. De hogy magyarázzam el, amit én sem értek?

- De... - suttogom. – Ismerős a hangod, és az arcod is. Tudom, hogy ismerlek. Mindenki ismer – mutatok a homlokára. – Az a sebhely átokheg. Különleges. Tudom, hogy a zöld színű szemedet édesanyádtól örökölted, és hogy echte úgy nézel ki, mint az édesapád. Griffendéles vagy – sorolom a tulajdonságait- bátor, kedves, és velem mindig nagyszájú, mintha csak testvérek lennénk – sóhajtom. – Harcoltál... sárkányokkal – itt már erőltetnem kell a memóriámat, és ez a hangomon is hallatszódik-, és emlékszem, hogy lemerültél a tóba is... de nem tiszta, hogy miért.

- És nem tudod a nevemet? – kérdezte döbbenten. Csalódottan megráztam a fejem.

- Hogy lehet az, hogy mindenre emlékszem, de erre...

- Sejtettük, hogy lesz következménye annak, hogy a tusán összeesett... de professzor, úgy tűnik nem emlékszik... - hallom a javasasszonyt suttogni.

- Tusa? – ráncolom a szemöldökömet. – A Trimágus Tusa? – kérdezem, mire a fiú bólint. Emlékek áradata önti el az elmémet erre a szóra, egy pillanatra meg is szédülök és meg kell szorítanom az ágy szélét. Csukott szemem előtt villámgyors képek peregnek le, és már tudom azt is, miért sikítottam. Amíg öntudatlanul feküdtem összeállt a kép és éreztem sikítanom kell. Milyen egy ostoba liba voltam. Miért nem vettem észre hamarabb? Fel kellett volna tűnjön! A saját butaságom miatt visítottam.

Amerikából jöttem (HP fanfiction)Where stories live. Discover now