Amerikából jöttem (HP fanfiction)

20. fejezet: Hannah története || A titkos rekesz (javítva/átírva)

A búcsúzás-indulás elég paprikás hangulatúra sikeredett. Nem tudtam, kit is sajnálok igazából – bár inkább Mrs Weasley felé hajlottam. Nagyon összeveszett az ikrekkel, akik egyetlen szó nélkül, szinte kicsörtettek az ajtón, bár úgy sejtettem, hamar meg fognak nyugodni - a séta segít majd nekik. De tudtam, hogy Mrs Weasley tovább fogja enni magát a történteken, hiszen édesanya. Az én anyám is ezt tenné, még Izzy is, aki „csak" a nagynéném volt, bár sokszor inkább anyám helyett anyám. De az ő révén sokkal jobban át tudtam érezni anyukám helyzetét is. Emellett küzdöttem a lelkiismeretemmel is - arról az apró csomagról beszélek, amit elrejtettem a hátizsákom titkos rekeszében, még tegnap este.

Igazam lett: a Hermelindomb lábánál már ismét viccelődtek. Legalább ők tudtak, én ugyanis majd megfagytam. Egy vastagabb, fekete leggings volt rajtam túrabakanccsal – ezt Amerikában gyakran használtam, így igencsak megkopott már-, de felülre nem vettem csak egy pólót, egy hosszú ujjú, terepszínű inget és egy sálat.

- Srácok, mit tippeltek, mi lesz a zsupszkulcs? – dobtam fel témaként. El kellett terelnem a figyelnem az emelkedőről, ami miatt inkább Hermelin -hegyre nevezném át ezt a tündéri kis dombocskát. Máskülönben, még sosem utaztam ilyen eszközzel, így különös izgatottság lett rajtam úrrá. Az ötletek pedig csak dőltek a többiekből...

- Szerintem meg egy régi, lyukas csizma lesz – hallottunk egy idegen hangot. Valójában annyira nem is volt idegen, hiszen Cedric Diggoryé volt. Végre felértünk, én pedig megkapaszkodtam a karjában. – Hú, de hideg a kezed, Pöttöm Panna! – incselkedett.

- Hannah. 

- Igen? - már fordultam a hang irányába, de csak a fejemet kellett mozdítanom, mert Fred már mellettem állt. Ő ott maradt mellettem, George pedig vigyorogva sétált tovább. – Csak én hívhatom őt Pannának, Diggory.

- Ó, nem is tudtam – mosolyodott el, ám Fred arcán egy halvány mosoly, annyi sem futott át.

- Én sem – jegyeztem meg. - Senki nem hívhat Pannának - folytattam morgósan. 

-Micsoda? Dehogynem - mondta Fred. - Én.

Erre csak a szememet forgattam, majd, mindkettejük karjába kapaszkodva George felé húztam őket. A fiú apjától tisztes távolságban állt, Hermione mellett. Onnan, ahol voltunk csak azt tudtam megállapítani, hogy a kis csapat Cedric apjával beszélgetett.

- Sokat kutyagoltatok, Arthur? – Mr. Diggory szinte harsogott.

- Á, dehogy – legyintett Mr. Weasley. – Itt lakunk nem messze, épp csak a falun túl. És ti?

- Mi hajnali kettőkor keltünk, igaz-e, Ced? Már nagyon várom, hogy a fiam letegye a hoppanálási vizsgát. Persze eszemben sincs panaszkodni... a Kviddics Világkupa döntőjét egy zsák galleonért se hagynám ki – megjegyzem, ki is fizettem annyit a jegyekért. No de ahogy elnézem, olcsóbban megúsztam, mint te... - Amos Diggory mosolyogva végigjáratta tekintetét a Weasley-fiúkon, Harryn, Hermionén, és Ginnyn. – Mind a te gyerekeid, Arthur?

- Nem, nem, csak a vörös hajúak – rázta a fejét Mr. Weasley, és rámutatott saját csemetéire. – Ők Ron fiam barátai: Hermione és Harry... és valahol itt van Hannah is.

- Merlin szent szakálla! – Amos Diggory szeme elkerekedett. – Harry? Te vagy Harry Potter?

- Öhm... igen. – Szegény Harry kicsit zavarba jött, láttam rajta. Épp kapóra jött, hogy megérkeztünk, mert közben Mr Weasley felénk fordult.