16. fejezet: Karácsonyi jó tanács

1.8K 108 0
                                    

Karácsony előtti hétvégén nem mentem le Roxmortsba. Letelepedtem odakint egy animágiáról szóló könyvvel. Hamarosan megláttam egy ismerőst, aki kint sétálgatott. Az erdő felé tartott.

- Nahát, üdvözlöm, Tanár Úr! – köszöntem neki.

- Miss Winslow! Üdvözlöm. Mi járatban erre?

- Én csak olvasgatok idekint – mutattam a könyvem. Elismerő hümmögést kaptam tőle. A hideg ébren tart, ha elpilledek a toronyban – hallottam magam csacsogni, és később a fejemet fogtam érte. De szinte észre se vettem, és elbeszélgettem vele.

- Van kedved velem tartani? Meglátogatom Hagridot.

- Persze, szívesen. Hagrid mindig nagyon aranyos volt, és rendes tanár – mondtam. Nem túl jó, de ezt inkább megtartottam magamnak. Épp az árkádon sétáltunk át, amikor megláttuk a távolban lebegő dementorokat. Belőlem pedig csak úgy kibukott... - és nem tudom, hogyan vethetnék véget neki – sóhajtottam.

- Hát, sajnos nem vagyok az álmok nagy szakértője. – Furcsa, fintorgásszerű mosoly ült az arcán. Megálltunk, és belekapaszkodtam az egyik rúdba, hogy felüljek a korlátra.

- Trelawney professzor azt mondta, érdemes lenne megfejteni. Akkor elmúlik – legyintettem egyet. – Akárhogy is próbálom megfejteni, az egyetlen magyarázat a félelem. De nem múlik el.

- Hát... – fordult velem szembe. Közelebb lépett hozzám, és nagyon komolyan beszélt. – A dementorok ellen ott a patrónus, ami megvéd, ha jól végzed el a varázslatot. De nem is ez az érdekes. Az örömöt szívják ki az emberből, és a patrónus is a boldogságból táplálkozik. – Elgondolkodtattak a szavai. Az arcomat fürkészte várva, majd folytatta. – A félelem elől néha a legjobb menedék...

- A bátorság.

- Úgy van. Logikusnak tűnik nekem, hogyha félsz, akkor összeszeded minden erődet... elvégre, a griffendélbe osztott be a süveg, vagy hogy is volt a dolog. – Teljesen elképedtem attól, milyen igaza volt. Mindenképpen ki fogom próbálni, az biztos.

- Köszönöm, Lupin professzor – szóltam mosolyogva.

- Örülök, hogy segíthettem.

Persze megvalósítani nem volt olyan könnyű. Hányszor volt már olyan, akárkivel megeshet, hogy elhatározott valamit, aztán nem sikerült véghez vinni? Majd másnap ismét, de észre sem vette, hogy újra ugyanabba a hibába esik: mire észrevette, már elkövette.

A karácsonyt szokás szerint a kastélyban töltöttem, ám az ikrek hazamentek, csak Ron maradt a Weasleyk közül. A fiúk öleléssel és puszival búcsúzkodtak, én pedig beültem a könyvtárba. Nem adtam fel, hogy megtanuljam az animágiát. Ebédre azért lementem, és pont hallottam Trelawney professzor sopánkodását.

- Ne aggódjon tanárnő, éreztem, hogy baj van, ezért jövök. Így már tizennégyen leszünk az asztalnál – mondtam sietve, miközben ledobtam magam Carlson, egy ötödéves mardekáros és Harry közé. A tanárnő is megnyugodott. Csendben hallgattam a tanárok beszélgetését, és pukkantósat játszottunk, amikor sor került rá. Az utolsót pont én és az igazgató bontottuk, mire kipukkadt belőle egy kis plüssmenyét és két pár pamutzokni. Azt átnyújtottam a tanár úrnak mint karácsonyi ajándékot. De Trelawney tanárnőt se úsztam meg. Szóba hozta az álmaimat.

- És mondd csak, kedvesem, még mindig tartanak a jósló álmaid?

- Igen, tanárnő – mondtam, mire azért többen felkapták a fejüket. – De igyekszem megfejteni őket.

- Nagyszerű – húzta ki magát. – Ne állj ellent vagy nyomd el az álmaidat, azok túlmutatnak a jelen és a középszerű egyszerűség... - könnyű azt mondani. Főleg a vizsgák közeledtével, amikor másra sincs szükségem, minthogy ne tudjak aludni.

- Még mindig vannak lidérces álmaid, Miss Winslow? – kérdezte Dumbledore professzor is, aggódva. – Nem hatott az álomital, amit Madame Pomfrey adott?

- Igazgató úr, én teljességgel ellenzem... - szólt volna T. prof. Megvártam, míg befejezi, fontos, mivel tisztelettudó voltam mindig is, majd válaszoltam az igazgatónak.

- Sajnos nem hatott az álomital – mondtam szomorúan. – De aminap beszélgettem Lupin professzorral, és adott egy nagyon jó tanácsot – Piton professzor arcizmai furcsa táncot jártak-, amivel próbálkozom. Ez közelebb visz ahhoz, hogy megfejtsem őket anélkül, hogy elnyomnám a sugallatot.

Persze érdekelni kezdte házvezetőnőmet is a rémálmaim alakulása, ezen kívül az is, hogy a jóslástan hogyan és mióta foglalkoztat engem, aki olyan ügyes vagyok a többi tárgyban – mint például az átváltoztatástanban.

Az álmaim továbbra sem voltak megnyugtatóak, sőt... egyik este lent ücsörögtem a klubhelyiségben, a kandalló tüzébe meredve, amikor egy kezet éreztem az enyémen. Fred volt az.

- Muszáj aludnod valamit, Hannuci – mondta és felhúzott. Én vissza akartam ülni.

- Nem – mondtam. Még egy bájitalt nem akartam bevenni, mert nem használt, és féltem egy újabb rémálomtól. – Itt maradok. Tanulnom kell – kapaszkodtam egy könyvembe, de Fred tovább húzott. Csak akkor esett le, hogy a lépcső közepén vagyunk, amikor az nem kezdett el vijjogva csúszdává válni. – Hé... te nem is jöhetnél fel a lányok hálókörletébe...

- Ki mondta, hogy odamegyünk? – kérdezte és bevezetett a szobájukba. A szobatársai már aludtak, ő pedig alsónadrágra vetkőzött, és bebújt az ágyba. – Gyere! – Nem kellett kétszer mondania. Amikor nyáron aludtunk együtt, nem volt rémálmom. Befeküdtem mellé, ő alaposan összezárta körülöttünk a baldachint, magához szorított, és kis kifli-nagy kifli alakban, Fred biztonságot ígérő karjai között pillanatok alatt elnyomott az álom.

Reggel arra ébredtem, hogy nagyon kell pisilni. De nem mozdultam, Fred ugyanúgy szorított magához a paplan alatt, mint este. Addig mocorogtam, amíg szembe nem fordultam vele. Így ugyan vészesen közel került egymáshoz az arcunk, de ezt egyikünk sem bánta.

Amerikából jöttem (HP fanfiction)Where stories live. Discover now