Amerikából jöttem (HP fanfiction)

35. A karácsonyi bál III. - A jégkanapé

Cseppet sem volt griffendéleshez méltó így elfutni. De nem bírtam ott maradni sem, hirtelen rám tört egy fojtogató érzés, ki kellett rohannom az udvarra, a szabadba, hogy levegőhöz jussak újra. A tüdőmet valami összenyomta, így mikor levetődtem egy sebtiben felállított hintára (az estélyre állították fel); masszírozni kezdtem a mellkasomat. A fagyos levegő szinte hasogatta az érzékszerveimet, pillanatok alatt reszketni kezdtem. De amint arra gondoltam, hogy visszamegyek, elhagyta a lábamat minden erő. Így tehát ott maradtam, mint egy rakás szerencsétlenség. Annak is éreztem magam.

Nem bírtam kiverni a fejemből Fred tekintetét... Haragudnom kellett volna rá, de a mérgem pillanatok alatt elpárolgott. Ő is ugyanolyan boldogtalan volt, mint én. Ezen gondolkodtam, és azon még, hogy mi értelme van, hogy így esszük egymást. Semmi. Ő hatodikos, én ötödikes. Ő igazi csínytevő, én inkább szabálykövető vagyok. Jobb lesz neki Angelinával, én meg... nem tudom. Talán akad egy amerikai a számomra valahol.

De Angelina... nem hiszem el, hogy képes közénk állni! Hogy képes... Miért engedjük, hogy közénk álljon?! Mi a baj velünk? Mi a baj velem? Először Wood, aztán Jeff... a kezemen levő fekete kutyát simogatom.

Nem tudom meddig ülhettem így a hintában, és arról sem volt fogalmam, mikor kezdtem sírni... esetleg még bent, a szám közben. Azt éreztem csak, hogy a forró könnyek kihűlnek az arcomon, és szinte odafagynak.

- Miss Winslow – hallottam egy hangot-, figyeljen rám! Hahó! – Ekkor odanéztem, és csodák csodájára: aki ilyen emberi hangon szólt hozzám nem volt más, mint Perselus Piton professzor, a kedvenc tanárom.

- Igen, professzor úr? – kérdeztem suttogva, majd a tekintetemet lesütöttem. A Tiltott Rengeteg közeli fái sötétbe burkolóztak. Odaszegeztem a tekintetem, hogy a tanár úr elől elrejtsem a gondolataimat.

- Miss Winslow, miben töri a fejét? Ideje volna visszamenni a kastélyba.

- Tanár úr, én jól érzem itt magam, kérem, ne küldjön el. Nem csinálok galibát, ígérem.

- Azt el is várom. De ezen a... -megköszörülte a torkát- szép estén nem kéne maga alatt lennie – halkult el. Már a hangja is rendkívül érdekes volt, arról árulkodott, ő sem találja túl szórakoztatónak az estét. Ránéztem, őszinte kíváncsisággal. Odaült mellém. Ha nem őt néztem volna, biztosan nem hiszem el, hogy valaha is kiejti ezeket a szavakat és ilyen közel kerül hozzám. Ez a bizalmi távolság igen szokatlan volt, és hát közeli... Az órákon valahogy távolibbnak tűnik az alakja, bár ha belegondolok, ott is közelebb lép mindenkihez, amikor a bájitalokat ellenőrzi. – Tudja, nem sok griffendéles diákom volt ilyen rettenthetetlen, és a RAVASZ kurzusra kevés önnél esélyesebbet láttam eddigi pályafutásom során. – Elmosolyodtam. Hálás voltam a szavaiért.

- Köszönöm, tanár úr.

- Úgy tudom, a griffendél ház tanulóinak egyik ismertetőjele a bátorság. De, Miss Winslow... sose felejtse el, hogy a bátorság nem a félelem hiánya. Sokkal inkább a felismerése és a szembenézés vele. Ezt ne feledje el sosem. – Felálltam, bár még mindig ólomsúlyúnak éreztem minden végtagomat. A fáradtság és a hideg mégis legyőzött, így befelé indultam.

- Köszönöm, tanár úr – mondtam ismét. – Ígérem, megjegyzem. – Bólintott felém, én pedig elindultam befelé. Nem is tudtam, miért és mit csináljak most, de a Nagyterem felé vettem az irányt. Zene. Tánc. Erre van szükségem azt hiszem. A terem ajtajában belefutottam legjobb barátnőmbe.

- Hát te meg hol voltál? Teljesen elkékült a szád! Ugye nem azt akarod mondani, hogy odakint voltál így? Ráadásul egyedül?

- De igen - préseltem ki magamból egy mosolyt. Barátnőm hitetlenkedve nézett rám, mire félrevontam és suttogva beszámoltam róla, hogy Piton professzor mit mondott. Katie nem akart hinni a fülének.