Angela Potter - A lány méreggel

8: Patrónus

A téli szünet után az idő rohamosan gyorsulni kezdett, Harryéknek készülni kellett az RBF-ekre, én pedig az év végi vizsgáimra. Még az eddiginél is több időt töltöttem a könyvtárban, ami elég meglepő, hogy a bátyám és még Ron is egyszer-egyszer bejött és leült tanulni. A DS-nek továbbra is voltak heti kétszer edzései a Szükség Szobájában, és úgy gondoltuk Umbridge is megsejthetett valamit, ugyanis különítményt szervezett, akik segítenek neki. Nem semmi a nő, az biztos. 

- Örülhetsz, ma végre megtanulhatsz patrónust idézni - köszöntött reggel a Nagyteremben a bátyám, majd leült mellém és elkezdett reggelizni. 

- Végre - sóhajtottam fel, miután lenyeltem az utolsó falat szendvicset is, amit pár perccel ezelőtt csináltam - Hónapok óta erre várok...

- Tudom, ezért közöltem veled most reggel, hogy még egy kicsit legyél izgatottabb délutánra - mosolyodott el. 

- Én is szeretlek - nyúltam a pohárja alá, amiből éppen ivott, így szinte ráborult a fejére, mire egy győztes vigyor jelent meg a szám sarkában. 

- Ezt most miért kellett? - prüszkölt, miközben próbálta megtörölni az arcát, de a sütőtöklé éppenséggel ragad, úgyhogy érdekesen nézett ki. Az egész Griffendél ház őt figyelte és a többi asztaltól is nevettek páran. 

- Mert megérdemelted - nevettem fel én.

- Ezt visszakapod - emelt fel egy szelet kenyeret és azt akarta hozzám vágni.

- Remélem nem kajacsatát szándékozik elkezdeni Potter! - lépett mögé McGalagony professzor, aki próbálta visszafolytani a mosolyát. 

- Nem, tanárnő - vágta rá Harry - Az igazság az, hogy Angie.... - kezdett bele a magyarázatba.

- Nem érdekel, csak az, hogy velem lesz az első órája, és nem szeretném, ha sütőtök szag lengené be a termet - szakította félbe a professzor, majd a tanári asztalhoz sétált, hogy ő is elkezdje a reggelijét. 

- Ezt még vissza fogod kapni - nézett rám dühös szemekkel a bátyám, majd kitrappolt a Nagyteremből...

~~~

- Gondoljatok az eddigi legszebb emlékeitekre, és próbáljátok meg - adta ki az instrukciót Harry, majd figyelte, ahogyan próbálkoznak a többiek. Elég érdekes volt a bemutatója, és kellő reményt adott mindenkinek, hogy sikerülhet. 

Körbenéztem a teremben és örömmel konstratáltam, hogy jópár embernek sikerült. Lunának, az ábrándos tekintetű hollóhátas lánynak egy mezei nyúl bújt ki a pálcája végéből, Hermione körül egy boldog vidra úszkált a levegőben, Ron kutyája pedig sorra döntötte fel az embereket amerre futott. Szegény Neville-nek nem ment a leggyorsabban, de nem adta fel, és ez figyelemre méltó. 

Vettem egy mély levegőt és felemeltem a varázspálcámat. Az első emlék, ami az eszembe jutott, az az volt, amikor Harryvel először találkoztunk. Hogy mindketten mennyire boldogok voltunk, majd amikor több órán kereszül beszélgettünk a többiekkel. Aztán az agyam magától változtatta a képeket és a szemem elé villant a pillanat, amikor még Rolffal az Ilvermornyban szöktünk ki éjszaka, hogy felkutassuk az iskola rejtett zugait, majd ahogyan nyáron együtt repültünk. Illetve ő repült, én meg valahogy próbáltam fentmaradni a seprűn. Aztán valahogyan az emlékeimbe furakodott egy szőke hajkorona is, ahogyan szemeivel leplezetlenül végigmér, ami inkább volt megalázó, mint boldog emlék. 

Megráztam a fejem. Ez nem lesz így jó. Nem tudok koncentrálni... De meg kell próbálnom! Győzködtem magam. 

Jó, próbáljuk meg. Boldog emlék... Amikor megtudtam, hogy ki a keresztapám, és hogy mennyire akar törődni velem. Ez tökéletes lesz.