Angela Potter - A lány méreggel

36: Betegség

Remegő lábakkal léptem ki a kórterem ajtaján, fel sem bírtam fogni a hallottakat. 

Mi történt? Mi van velem? Miért pont én? 

- Lena, minden rendben? - lépett felém Draco, de nem emeltem fel a fejem. Képtelen voltam a szemébe nézni, nekem fájt volna, ha így kell elmondanom neki. Egyik kezemmel erőszakosan letöröltem egy kósza könnycseppet az arcomról, és kitűrtem egy tincset a fülem mögé, amikor újra nyílt mögöttem az ajtó. 

- Mr. Malfoy! Kérem jöjjön be, beszélnünk kell a felesége állapotáról - hallottam a doktor hangját, majd megéreztem Draco ujjait az állam alatt, ahogyan arra kényszerít, hogy a szemébe nézzek.

- Mi történt Lena? - próbált belenézni a fejembe, de nem engedhettem neki. Olyat talált volna, amit nem akartam, hogy egyáltalán ott legyen, vagy csak létezzen. Úgy is el fogja mondani neki az orvos, akkor meg minek mondjam el én.

- Kérem Mr. Malfoy siessen, mert vannak más betegeim is - szólalt meg újból az orvos, én pedig megráztam a fejem. Nem, ez nem lehet igaz, biztosan csak egy rémálom és fel fogok kelni. Felkelek és nem lesz semmi bajom. Ott fogok feküdni Draco védelmező karjaiban és érzem ahogyan a hajnali fényben egy-egy hajtincsemmel játszik, majd egy lágy csókot nyom a fejem tetejére. 

- Megyek - válaszolta, majd megindult a kórterem felé és becsukta maga mögött az ajtót. Még láttam ahogyan utoljára rám nézett, majd már ő sem tudott szemmel tartani engem. 

Nem akartam, hogy ez legyen. Igen, vele akartam lenni mindenáron, de pont ez a lényeg, hogy vele legyek. Nem valahol teljesen máshol. Vagy sehol... Az egész annyira de annyira pusztít belülről, hogy el kell valahogyan majd mondjam a szeretteimnek a dolgot. El kell majd valahogyan nekem is mondanom Draconak, és a gyerekeknek is. Majd, valamikor...

~~~

- Nagyon megijesztettél - hallottam meg feszült, de egy kicsit megkönnyebbült hangját. Hirtelen hasított bele a nagy csöndbe, így egy kicsit megugrottam aminek hála egy jóadag víz a padlón volt már. - Lena...

- Kérlek - szólaltam meg halkan, remegő hangon - Kérlek csak... nem szeretnék most erről beszélni - folytak le a könnyeim az arcomon. - Tudom, hogy eljöttem bármi jelzés nélkül a Szent Mungóból, de már nem bírtam ott tovább. És csak szerettem volna egyedül lenni és.... és átgondolni a dolgokat...

- Lena kérlek ezt úgy is meg kell valamikor beszélnünk - sóhajtott fel, majd leguggolt mellém és a karját a kád szélére támasztotta. 

- Tudom - suttogtam magam elé mikor megéreztem egyik kezét a víz alatt az én kézfejemre fonódni. 

- Nem lesz semmi baj - simított végig az ujjaival a tenyeremen. 

- Dehogynem lesz - rántottam ki a kezemet az övéből - Már most az van! Nem fogtad fel, hogy mit mondott a doki? Vagy nem azt mondta, mint nekem? - kaptam le az egyik törülközőt a szekrényől, majd kilépve a kádból magam köré tekertem. - Nem tudom, te mit hallottál, de nekem a legkevésbé sem azt mondta az orvos, hogy ez valaha is lesz jobb! - vágtam a fejéhez indulatosan majd becsaptam magam mögött a fürdőszoba ajtaját. 

- Lena várj már meg - kapta el a csuklómat és teljesen magához szorított. - Nem mész sehova! Tudom mit mondott az orvos - sötétedett el egy kicsit a szeme - de nem fogom hagyni, hogy ezt az egészet így fogd fel! Nem! 

- Mit nem fogsz hagyni? - vontam fel a szemöldökömet - Hogy ez az egész kicseszett betegség tönkretegyen? Hát elárulom neked, hogy senki sem tud semmit sem tenni ellene! Nincs gyógymód, nincs gyógyszer!

- Ez egy átlagos betegség azt mondta a doki, nem kell túlizgulni - emelte fel egy kicsit a hangját. 

- Pedig pont te mondtad - sóhajtottam - Nem vagyok átlagos, akármennyire is szeretnék az lenni! A kígyóméreg, ami az életem és a testem része sokkal érzékenyebb - fakadtam ki - Nem arról van szó, hogy fekszem az ágyban pár napot és rendbe jövök - ráztam meg a fejem lemondóan. - 2 hónap. Ennyit mondott maximumnak a doktor. Nem többet. - törtek elő könnyek újra a szemeből és ezúttal Draco ingjébe szívódtak bele, aki olyan közel húzott magához amennyire csak lehetett. - Én... én nem tudom hogyan jutottunk el attól, hogy ha csak meglátsz törülközőben akkor már egyből le is tepersz ahhoz, hogy most csak így sírok a válladon - nevettem fel keserűen.

- Miért vagy te képes még ezt is elviccelni? - tolt el magától, hogy a szemembe tudjon nézni. 

- Nem tudom - pillantottam végre szürke szemeibe amelyekben aggodalom és félelem tükröződött. - Csak annyit tudok, hogy nem akarom teljesen elemészteni magam - próbáltam meg mosolyogni, de nem nagyon ment - Élvezni akarom az életet, nem pedig csak sajnálkozni...

- Szép szavak - nevetett fel halkan. Tényleg nem akartam, hogy ez az egész annyira elemésszen, hogy ne is tudjak másra figyelni, csak erre. Annyi minden volt még amiket meg kellett csinálnom, nem adhattam fel az álmaimat. - Gyere, hosszú napunk volt - kapott az ölébe és az ágy felé vette az irányt.

- Hé tegyél le! - próbálkoztam kapálózni a karjai között, de csak nem engedett el. Egyedül akkor, amikor már csak az ágyba fektetett be és rögtön mellé is bújt, majd átkarolt, nehogy menekülni akarjak. - Fel kéne öltöznöm - utaltam arra, hogy még mindig csak egy törülköző volt körém csavarva, semmi más. 

- Majd betakarózunk - húzta ránt a takarót. Fejemet a mellkasára hajtottam, mire egy apró csókott lehelt a hajamba - Szeretlek - suttogta halkan, majd többször nem szólalt meg, hanem elaludt. 

Nem akarom, hogy ez legyen. Nem lehet ez a vége! Hiszen mennyi mindent túléltünk, mennyi mindent megéltünk... Bárcsak ez egy álom lenne! Egy álom ahol nincsenek betegségek, nincsen kivételezés, és én méreg nélkül túléltem volna azt az éjszakát. Akkor most a testem nem úgy védekezne egyes betegségek ellen, hogy másikaknak engedi át önmagát. Főleg olyanoknak, amik tönkreteszik. Amik belülről pusztítják el az egészet, és nem... nem hatnak rá a gyógyszerek. Amik teljesen gyógyíthatatlanok, nincs rájuk megoldás, mert csak az én szervezetemben fejlődhetnek ki ilyen szinten. De én nem akarom ezt! Nem lehet egyszerűen azt mondani, hogy NEM? Nem lehetne eldobni magamtól ezt az egészet és egyszerűen többet élni? Többet élni mint még 2 hónap? Mire elég az? Semmire. Semmi fontosra.

De nekem családom van. Nem hagyhatom csak úgy itt őket! Draco összezuhanna, bezárna a világ előtt, és a gyerekek is az ő példáját követnék. Nem mernének nyitni új dolgok felé. És ezt mind csak miattam! ÉN EZT NEM AKAROM! Nem akarok elmenni! Nem akarok meghalni... Nem akarom ez egész világomat hátrahagyni....

Éreztem ahogyan egy könnycsepp lefolyik az arcomon, egészen Draco pólójáig, majd beleivódik. Ezt követték a többiek is, folyamatosan átnedvesítve a mellettem alvól pizsijét. Óvatosan előkotortam a párna alól egy papírzsepit és megtöröltem vele az orrom. A szememet kár lett volna, hoszem ugyanúgy zokogtam tovább magamban, nem kellett ahhoz semmi. Még éreztem Draco kezét a derekamon, ahogyan közelebb húz magához, valamint, hogy mély levegőt vesz, mintha megpróbálna visszatartani valamit. Biztos csak rosszat álmodott...

Sajnálom, tudom, hogy a szokásoshoz képest mennyire eltűntem, de sajnos nem a legegyszerűbb a hetem, ugyanis cserediákom van, és vele megyek itt, Budapesten programokra, valamint pótlom a sulis dolgokat. Legközelebb majd csak a hétvégen tudok hozni részt, amivel együtt már csak 4 rész lesz. Mint egy-két kommentelő már nagyjából tudhatja, ha elszóltam magam: Én nagyon szeretem a szomorú, sírós befejezések, azonban még nem sikerült ilyet írnom, mert mindig úgy gondoltam, hogy most ne már, ők megérdemelnek egy Happy End-et...