37. Elemészt A Múlt

3K 164 7
                                    

- Megint bőgve aludtál el? - fordult felém az ebédlőben Ginny, amikor lehuppantam mellé. Szemem alatt karikák húzódtak és ahogyan felidéztem az estét, megint elfogott a sírás.

- Csak egy kicsit - sóhajtottam, majd óvatosan körbepillantottam a termen és tekintetem találkozott egy szürke szempárral. Rajta nem látszott, hogy megviselte volna a dolog, elvégre több hete történt, de akkor is! Ez nem ér, hogy én szenvedek a hiányától, az érzéstől, hogy nincs mellettem, hogy más lányokkal van, ő csak nem áll le! Ráadásul még rátesz egy lapáttal, ahogyan az ölébe húzza a barna hajú kis ribancát és lágy csókot lehel a nyakára. Ezt csinálta velem is, megbűvölt, elvarázsolt, kényeztetett, de nem hitt nekem. Erőszakosan tartotta magát ahhoz, hogy minden az én hibám, és én csaltam meg.

- Haho, Angie! Minden rendben? - lóbálta előttem a kezeit Hermione, mire megráztam a fejem és visszatértem a valóságba. Oda ahol jelenleg semmi sem kedvezett nekem...

- Igen, minden a legnagyobb rendben van - próbáltam magabiztosan válaszolni, de újra a fejembe kúszott az emléke, és elfúlóban volt a hangom.

- Pedig nem úgy látszik - ingatta a fejét sajnálkozva. - Tudod, hogy csak egy szavadba kerül és Harry megy és megátkozza!

- Tudom, de nem szükséges - mosolyodtam el halványan. Tényleg, mióta elmondta mi is történt valójában, azóta bármit megtett volna, hogy jobb kedvre derítsen. - Megyek, felkészülök az órákra...

- De ma szombat van - nézett rám értetnül.

- Akkor tanulok hétfőre, hogy holnap kevesebbet kelljen. - tűrtem ki egy vörös tincset a szememből - Vagy csak bezárkózok a szobámba és igyekszem minél halkabban bőgni - suttogtam magam elé, mire barátnőim megingatták a fejüket. Nekik se tetszett, hogy ennyire magamba fordultam, de nem tudtam mit tenni. Jobb volt így, mintha elmondtam volna a fél iskolának, hogy mennyire bánt, hogy Draco nem hallgat meg.

- Nem érted, hogy nem kellesz többször? - hallottam meg egy ingerült hangot, amit bárhol felismertem. Hirtelen megtorpantam és visszapillantottam a folyosóra, ahonnan a hang jött.

- D-de miért? - hallottam egy kétségbeesett magas hangot, mire kirázott a hideg.

- Mert már nem kellesz - mondta ki kegyetlenül. Hát ilyen, amikor csak kihasználja az embereket.

- De hiszen olyan jól megvoltunk - zokogott fel a lány, majd megpróbálta Draco karjaiba vetni magát, de ő nem volt kapó rá.

- Nem érted, hogy nem érdekelsz? Semmi sem volt köztünk, csak egyszer lefeküdtünk és ennyi. - vágta rá a Mardekáros, majd elindult abba az irányba amerre én álltam. Gyorsan behúzódtam az egyik tanterembe és csak résnyire hagytam nyitva az ajtót.

- Te szemét görény! - csattant fel a lány, és elkezdett csapkodni a kezeivel. - Azt hiszed nem tudom, hogy még mindig nem tudod megjegyezni a nevem? Hogy nem hallom amikor azt mormogod a fülembe, hogy Lena, nem pedig a nevemet! Engem ugyanis Larának hívnak - sipákolt, nekem pedig összeszorult a tüdőm. - Azt hiszed nem vettem még észre, hogy csak arról a Griffendéles ribancról álmodozol? Hogy még mindig szereted?

- Nem szeretem Angelát - hallottam hideg, elutasító hangját. Soha, soha de soha nem nevezett Angelának, mindig csak Lena voltam. - És téged sem szeretlek. Soha nem is szerettelek és soha nem is foglak! - mondta, majd hallottam lépteit ahogyan távozik a folyosóról.

Ott maradtam egyedül, a sötét tanteremben miközben megpróbáltam nem túl hangosan zokogni.

- Hiányzol - suttogtam magam elé.

Angela Potter - A lány méreggelWhere stories live. Discover now