Fogd A Kezem //Befejezett

〰️ 17. rész 〰️

Ahogy beléptem az ajtót és levettem a cipőm, a lámpa felkapcsolódott, én pedig lefagytam. Ez azt jelenti, hogy apám még vagy már ébren van és rájött, hogy nem vagyok otthon. Lassan felnéztem és akkor megláttam, mennyire dühös.
Velem szemben állt, idegesen nézve rám, összefont karokkal. Nem kellett semmit mondania ahhoz, hogy tudjam, mennyire dühös és tudtam, nem érdekli, hogy hajnal van, ordítozni fog velem.

Kelletlenül besétáltam a dolgozó szobájába, nem is próbálkoztam semmivel. Minek? Legalább addig sem szólt hozzám. Mögöttem lépkedett és becsapta maga után az ajtót.

- Te mégis mit képzelsz magadról? Késel délután, utána este meg kiszöksz? És akkor mindemellett ma még a magyar tanárod is felhívott! Elmondta, hogy feleseltél neki, és az igazgatóhoz küldött, aki nem adott semmit, ezért kaptál egy szaktanárit. A tanárod állandóan azzal zaklat, hogy neveljelek meg! Megvédeni nem tudlak, pláne, ha ilyeneket csinálsz! Hol voltál?
- Sétáltam.
- Kivel?
- Egyedül.
- Ne hazudj nekem, kislányom! Láttam, hogy valaki volt itt. Valaki, akit meg is csókoltál - csapott az asztalra. - Ki volt az?
- A pasim. És különben is, ő csókolt meg engem.
- Ugyanaz. Ki volt az?
- A pasim - mondtam lassan, tagoltan, hogy megértse.
- A Rácz gyerek volt az, igaz? Ő volt?
- Igen! Igen apa, ő volt! - kiabáltam én is. - Szeretem őt és ő a barátom. Akkor is, ha te nem tudod elfogadni. És igen, kaptam ma egy rohadt szaktanárit! És akkor? Igazgatóim is van már! - kiabáltam dühömben és már a könnyeim is kicsordultak. Mérges voltam, hogy elcseszi a jól sikerült estémet.
- Vigyázz a szádra, kisasszony! - remegett meg a szája. - És nem értem, miért veszed ilyen félvárról, hogy ennyi beírásod van. Én a helyedben szégyellném magam. A Rácz gyereknek meg mondd meg, hogy felejtsen el téged, vagy én fogom vele közölni, de abból nem lesz köszönet! Büntetésként pedig ezen a héten szobafogság és kérem a telefonod!
- Utállak! - súgtam tehetetlenül.
- Mit mondtál?
- Gyűlöllek! - néztem a szemébe.

Elkerekedett a szeme és megkaptam életem első pofonát. Hogy lehet valaki ekkora idióta? Miért nem lehet normális apám? Oké, hogy én szöktem ki, de attól még normálisabb is lehetne. Nem ez az első, hogy így beszél velem.

- Miért orditoztok? - lépett be anyám. - Te meg miért sírsz?
- Mondd el anyádnak, mit csináltál. Gyerünk! - mondta idegesen apám.
- Mi történt?
- Megpofozott.

Felrohantam a szobámba, és sírtam. Közben pedig hallottam, ahogy anya és apa veszekednek. Apa elmondott mindent anyának, de nem érdekel. Én is elmondtam, ő mit tett. Így az igazságos. Aztán majd ő dönt, hogy ki mellé álljon.