Fogd A Kezem //Befejezett

〰️ 19. rész 〰️

Tehetetlenül álltam és hihetetlen dühös voltam Konrádra. Na meg persze az idiótákra, akik társaságában nyugodtan bagózott a suli udvarának közepén.

– Na jó, elég volt! Add azt ide! – téptem ki a kezéből a csikket, mire azonnal elkapta a karom és kiakarta tépni a kezemből azt. – Engedj el!
– Add vissza!
– Biztos, hogy nem! Nem teszed magad tönkre. Így sem vagy észnél – fújtattam, kezemben a csikkel. Hiba volt nem eldobni azonnal. Nem is értem, miért tartottam a kezemben.

– Itt meg mi folyik? Magunknak nem órán kéne ülniük? – lépett ki az igazgató.

Ebből semmi jó nem lesz. Azonnal kiejtettem a kezemből a csikket és elléptem a kicsit sem józan Konrádtól.

– Mácsai, Vincze, Pethő és Juhász induljanak az órájukra, magukkal később lesz beszédem! – nézett a fiúkra, majd szúrós pillantást vetett ránk. Velünk most akart beszélni.

Pillanatokon belül azon kaptam magam, hogy a titkárságon ülök, csakúgy, mint nem olyan rég kétszer is. De az más volt. Akkor nem voltam egyedül. Konrád most az igazgatóiban ült és hallgatta a lecseszést. Mást nem nagyon tehetett. Azt sem nagyon tudta szerintem, hogy hol van.

A kezemet tördelve ültem és vártam, hogy behív engem is, de nem tette. Ehelyett néhány perccel később Konrád szülei csörtettek végig a kis szobában és megvető pillantással jutalmaztak engem.
Nem sokkal később az én szüleim is befutottak és apám dühösen rám ordított.

– Jól láttam, hogy az előbb a Rácz gyereknek a szülei jöttek be?
– Igen apa – sóhajtottam.
– Mit csináltatok? Mert nyilván valamit együtt, ha az ő szülei is és mi is itt vagyunk.

Összefont karokkal ültem és néztem előre. Szívem szerint a föld alá süllyedtem volna, annyira szégyelltem őt. Miért nem tudja egyszer befogni? Miért nem elég neki, ha otthon orditozhat velem?

– Válaszoljál, ha kérdezlek! – kapta el a karomat.
– István, nyugodj meg. Ettől nem lesz jobb – próbálkozott anya.
– Maradj csöndben! Éppen a lányoddal beszélek! Válaszolj!
– Uram, kérem, maradjon csendben! Ez itt egy iskola, ahol tanítás folyik – szólt közbe a titkárnő is, mire apám remegő szájjal felé fordult, aztán csöndben maradt.

A szüleim leültek mellém és míg anyám összefont karokkal, látszólag nyugodtan nézelődött, addig apám cseppet sem volt nyugodt és idegbeteg módjára hol felállt és járkált, hol pedig a combján dobolt ujjaival.
Nagyjából tíz percig folytattuk ezt így, amikor kinyílt az ajtó és a dőlöngélő fiú lépett ki rajta, szüleivel együtt.

Apám azonnal felpattant és a karomnál fogva felhúzott engem is, majd belökdösött az irodába. Anya becsukta utánunk az ajtót, majd helyet foglalt a bal oldalamon.

– Elmondaná, hogy miért kellett otthagynom a munkahelyem ilyen sürgősen? – nézett idegesen az igazgatóra.
– Természetesen, uram. Bár jobban örülnék, ha a lányuk avatná be magukat a történtekbe, ha egyszer már ő tette.

Feszengve ültem a széken, miközben anyám balról, apám jobbról, az igazgató pedig szemből fürkészett és várt arra, hogy végre megszólaljak.