Fogd A Kezem //Befejezett

〰️ 20. rész 〰️

– Én csak...
– Hallgatom – dühöngött apám.
– Kint voltam az udvaron.
– Ennyi? Ne nevettess, gondolom, nem ezért vagyunk most itt.
– Én ezt nem így láttam, Dorottya. Amikor kimentem, Konrád és maga éppen egymással verekedtek és a maga kezében egy szál cigaretta is volt...
– Nem verekedtem! – álltam fel dühösen.
– Kérem, üljön le!
– Nem verekedtem, mi csak dulakodtunk, egymást lökdöstük. A kettő nem ugyanaz.
– A helyzeten nem változtat, miszerint, maga dohányzott az iskola területén. Vagy tagadja tán?
– Nem igazgató úr – hajtottam le a fejem.
– Észnél vagy, kislányom? Dohányzol az iskolában? Komolyan nem tudom, hogy legközelebb mivel állsz elő. Talán felgyújtod az iskolát?
– Kérem, nyugodjon le. Tehát, Dorottya nem tagadja, hogy dohányzott?
– Nem.
– Tudja, ezért milyen büntetés jár? Tisztában van a következményekkel?
– Igen.
– És remélem, azzal is tisztában van, hogy a verkedésért, vagy ha úgy tetszik, dulakodásért mi jár.
– Igen, tisztában vagyok ezeknek a következményeivel.
– Akkor árulja már el nekem legyen szíves, hogy miért szegte meg a házirendet, ha mindezzel ennyire tisztában van? – csend telepedett ránk. – Rögtön gondoltam, hogy most már nem lesz olyan nagy a szája! Mivel Konrád erősen ittas állapotban volt, arra kértem, hogy holnap itt kezdje a napot. És szeretném, ha maga is így tenne, világos?
– Mint a Nap.
– Maguk pedig beszélgessenek a lányukkal arról, hogy mit szabad egy iskolában. Holnap még visszatérünk a büntetésre és a következményekre. Viszont látásra! – keményen beszélt az igazgató. Most egyáltalán nem nevetett, sőt még meg is alázott.

Lehajtott fejjel ácsorogtam apám dolgozó szobájában és arra vártam, hogy megjelenjen. Hihetetlen megalázó volt a szünetben úgy kisétálni a suliból, hogy mindenki látja, tanárok és diákok egyaránt. A hazafelé vezető út csöndben telt, azonban amint kiszálltunk a kocsiból, apám azonnal beparancsolt ide.
Mögöttem becsapódott az ajtó, mire összerándultam. Apám haragos léptekkel került elém és az asztalra támaszkodott.

– Nem ismerek rád az utóbbi időben! Remélem, nem gondolod, hogy ezután nem jár semmi. Nem gondoltam volna, hogy ilyen messzire képes vagy elmenni. Elmondanád, honnan szedtél egyáltalán cigit?
– Vettem.
– Na persze. Az igazgatónak hazudozz, ne nekem! Nem hiszem el, hogy bármelyik dohányboltos kiadta volna neked a cigit, tehát most azonnal kezdj el mesélni, amíg még szépen mondom.
– Mit meséljek, apa? Már elmondtam mindent. Vettem magamnak cigit és rágyújtottam. Mi ebben annyira hihetetlen?
– Ha a Rácz gyerek a közeledben van, akkor veled mindig történik valami. Biztos, hogy az ő keze van a dologban.
– Őt hagyd ki ebből.
– És ha már nála tartunk, akkor miért is verekedtél vele?
– Semmi közöd nincs hozzá. Ez magánügy.
– Igenis van közöm hozzá amíg a lányom vagy és amíg nálam laksz és tudtommal még mindkettő igaz rád! Halljam, mi volt?
– Beszólt. Ennyi.
– A verekedés sem szép dolog, de mivel látom, hogy vele nem vagy jóban, és én sem bírom, ettől eltekintek. Azonban a dohányzásért komoly büntetés lesz. Világos?
– Hogyne. Mehetek?
– Megyek én is és a telefont, laptopot valamint tabletet egy időre szépen elfelejted, ahogyan azt is, hogy egyedül járkálsz iskolába vagy bárhová. Innentől mindenhova anyád vagy én viszünk. Ha pedig ennél is messzebbre támadna kedved menni, akkor vannak intézetek is az országban. Remélem, így elég érthetően fogalmaztam. Indulás!

Feljött a szobámba és elkobozta a dolgaimat. Legalább most nem pofozott meg.

Amint egyedül maradtam az ágyamra huppamtam és végigterültem rajta. Eszembe jutott Konrád és hogy neki vajon mit mondtak a szülei. Vajon vele is így bánik az apja? Nem hinném.

Álomra hajtottam a fejem, de alig vártam, hogy reggel legyen és találkozzak vele. Tudni akartam, mi volt ez a mai.