Szerelemből Jeles

49.

Sophie

Jordan egész estig velem maradt.
Tanulásra is jutott idő, bármennyire is hihetetlen, de ténylég tanultunk.
Vele minden könnyebben ment,mint ahogy szokott.

- Készen is vagyunk.. - csuktam be a töri könyvem
- Szuper. Akkor hétfőn feleltetlek! - kacsintott rám
- Ne már..
- Szivatlak.. Vagy mégsem? Bármi előfordulhat.
- Jordan.. Oh, jut eszembe, a figyelmeztető még érvényes? Mármint az nem mutat jól a jelentkezésemen..
- Beirtam. Ceruzával, aztán kiradíroztam, mikor kibékültünk.
- De kedves vagy, és, ha nem békültünk volna ki?
- Akkor is kitöröltem volna. Nem vagyok olyan. Nyílván azért volt, hogy szívjam a véred.
- Köszönöm.
- És, a tánc már megy?
- Mi az hogy már? Azóta egy lépést sem próbáltam. Veled táncoltam utoljára.
- Akkor, gyakoroljunk kicsit. - állt fel a székemből, majd a kezét nyújtotta felém
- Zene nélkül? - kérdeztem
- Pillanat. - elindította a telefonján a keringőhöz illő zenét

Egyik karját a derekam köré fonta, a kezem a vállára helyezte, a másik kezem pedig az övében pihent.

- Háromra. - mondta
- Melyik lábbal kezdem?
- A jobb. Szóval egy, kettő, három.. Jobb láb előre, bal láb mellé. Ez az.. - látta, hogy igyekszem nem elrontani ezt a két lépést - Most a jobb sarkunkat megemeljük, majd a bal lábbal hátra, majd mellé a jobb.
- Így jó? - kérdeztem, közben a lábait néztem
- Igen, de a szemembe nézz, ne a lábam fürkészd. Nem nagy dolog, pár lépés az egész.

A szemébe néztem, majd folytatta.

- Most előről.. Jobb előre - bal mellé, jobb előre - bal hátra, jobb mellé - bal mellé.

Ő csak vezetett, de egy kukott nem tudtam megjegyezni.

- Te honnan tudod ezt?
- Nekem is kellett a gimiben..
- De te ügyes vagy!
- Te is, csak még nem tudod magadról. Párszor még lépegetünk és menni fog.

Valóban így lett.
Pár perc gyakorlás után, már lábfürkészés nélkül is ment.

- Látod, ennyi az egész. - megpördített, majd magához ölelt
- Köszi, legalább nem égek be annyi ember előtt.
- Szóra sem érdemes. - puszit meg

Ekkor ajtócsapódást hallottunk kintről.

- Biztos a szomszédok. - kinéztem, de nem ők voltak
- Basszus, a szüleim!
- Azt mondtad holnap jönnek!
- Igen, mert én is úgy tudtam! Most mi legyen?
- Nem mehetek így ki az ablakon, sem a hátsó ajtón. Meglátnak.
- Najó nem kell a pánik.. - ahogy elnéztem, lassan pakoltak ki a kocsiból - Én lemegyek, te maradj addig a szobámban. Ha már nem látsz senkit kint, akkor elmehetsz.
- Oké.. - magára kapta a dzsekijét közben
- Najó, akkor lemegyek.. - összeszedtem kissé magam
- Elsem búcsúzunk?
- De, vigyázz magadra! Legrosszabb esetben hétfőn találkozunk! Szeretlek! - megcsókoltam, majd kimentem a szobából.

Apu lépett be először majd anya követte őt téli pakolt szatyrokkal.

- Ah, nagyon nehéz, vigyázz kicsim.. - küldött el az útból.

Anya is úgy nézett ki, mint a málhás szamár.

- És a vendég? - kíváncsiskodtam
- Mindjárt jön, csak telefonál.
- Oké.. Mik ezek a cuccok? - elnéztem a holmikat, bőröndök, mindenféle csecsebecsék, és méregdrágának tűnő ruhák, amik díszes táskákban voltak.
- Nagy része a vendégünké. - felelte anya
- Két bőrönddel? - anyu és apu egy bőröndbe pakolt, a másik két bőrönd azonban számomra ismeretlen volt.
- Aha, meg plusz még pár holmi, de ő azt majd be hozza. - gyanítom, hogy nem csak pár napra marad
- Hogy-hogy hamarabb jöttetek? - érdeklődtem, majd karbatett kézzel álltam meg a lépcső aljánál.
- Mi az nem örülsz? - kérdezte apa felhúzott szemöldökkel, elmosolyodva
- De.. Csak, nem erről volt a szó. - hát a félelem van bennem nem az öröm.
- Felviszem az emeletre.. - kezében a bőröndökkel az emeletre akart indulni.

Nem álltam útját. Engedtem, hadd menjen.

- Oh, ez a tiéd. Beviszem. - egy mehéznek tűnő táskával a kezében közelítette meg anya a szobám.
- Ne, nem kell, majd beviszem én! - pánikszerű félelem jött rám, csak úgy kikaptam a kezéből, mire kikerekedett szemmel nézett rám
- Minden rendben? - kérdezte gyanús tekintettel
- Aha, csak nagyon izgatott lettem. Megyek gyorsan lerakom a szobámba, aztán megnézem ki a vendégünk, ha már nem mondtok nekem semmit.
- Jó, menj csak.. - mondta, majd apához ment a vendégszobába.

Csak benéztem a szobámba.
Üres volt. Jordan lelépett.

Kifújtam a levegőt, majd csak bedobtam a táskát le a földre.

Lefutottam a lépcsőn, majd kimentem a teraszig.

- Ilyen nincs.. - mondtam ki a belső gondolatom

Jordan Katie-vel beszélgetett.

Katie, az unokatesóm, apa részéről.

Katie elindult a felém, meglepő módon Jordan is követte. Fene se tudja mi folyik itt.

- Sophie! - hatalmas mosollyal, tárt karokkal lépett elém, majd szorosan magához ölelt. Jordan lesütötte a fejét, majd felnézett rám. Totálisan nem értettem hirtelen ő még miért van itt, és miért beszélgetett vele nyíltan, az utcán. Lehet meglátta, ahogy kimászik az ablakon? - Hogy te mekkorát nőttél! Ezer éve nem láttalak!
- Te is.. - mondtam zavartan
- Menjünk be, Gyere Jordan! - mint aki olyan jár-kel itt a házunkban, úgy invitálta be Jordant is. Mintha jól ismernék egymást.

Katie kicsit túlpörgött hangulatban volt.

Eszem megálllt.

Jordan itt a házunkban, a szüleim előtt, a mi kis titkunkkal, de úgy látom nem csak ez az egy titok van, ami itt rejtőzik.
Valami nem stimmel.

Próbáltam természetes vigyort varázsolni a képemre, miközben Katie az ősök elé vezette Jordant.

Két dolog motoszkált a fejemben.

Egy; Vagy meglátta, ahogy kimászik az ablakon, és éppen készül beköpni, bár az elég gyerekes lenne, főleg úgy, hogy csak most toppant be szó szerint az életünkbe.
Kettő; fogalmam sincs mi a második, és csak kíváncsian vártam mi sül ki belőle. Bár legbelül tudtam mi a második. Jól ismerik egymást.

- Joshua, Silvia, bemutatom Jordan-t, a volt barátomat!

Az állam leesett.
Nem tetszett ez az egész, és Jordan is észrevette rajtam biztosan, mert engem bámult. Én meg persze őt, és Katie-t, aki megállás nélkül vigyorgott, és ahogy Jordan-re nézett, azt amolyan csodálattal tette.

Gondolom nem váltak el olyan rosszul az útjaik..

Kavarogtak bennem az érzelmek, féltékenység, düh, zavarodottság. Ez a hármás tökéletesen leírta a hangulatom.