17. rész

5.7K 143 0
                                    

Összeszedem a gondolataimat és végre elég erőt érzek ahhoz, hogy felálljak és elsétáljak innen amilyen gyorsan csak tudok.

- Én viszont felmegyek, nem zavarok, jóéjt. - hadarom el gyorsan. Amint kilépek a nappaliból elkap a sírás, patakokban folynak a könnyeim de ügyelnem kell arra, hogy ne zokogjak csak ha majd felértem a szobámba, onnam nem fogják hallani.

- Jenna, várj! - Dylan kiáltása hangzik fel nem messze tőlem a hátam mögött, ezért szaporábbran kezdek el lépkedni felfelé a lépcsőn, de utol ér és elkapja a karom.

- Engedj el. - sziszegem halkan, nem akarom felkelteni a többieket.

- Miért nem maradsz lent?

- Teljes őrült vagy? Nézzem végig ahogy megfekteted vagy mi? - kérdezem  kínomban nevetve.

- Nem, én csak, én... - keresi a szavakat, de úgy tűnik nem tálalja.

- Te mi Dylan? Hagyj békén, undorító  vagy - lököm el arrébb magamtól, amitől megbillen de visszanyeri az egyensúlyát majd megint megragad a káromnál.

- Miért nem tudsz szeretni engem? - kérdezi és a szemében látom, hogy komolyan tette fel a kérdést.

- Hogy mié..miért nem tudlak szeretni? - kérdezem már zokogva. - Azért nem mert egy szemét önző alak vagy, akárhányszor látlak mindig az lesz a vége, hogy sírok. Nem akarok egy ilyen embert szeretni. - Ezt már magamból kikelve mondom, nem érdekel, hogy kit keltek fel, csak hagyjon már békén.

- Kérlek Jenna, beszéljük meg! - kérlel.

- Beteg vagy! - azzal kirántom a karom a kezéből majd felszaladok a lépcsőn.

DYLAN:

Ez a lány az idegeimre megy, egyszerűen nem tudunk beszélgetni anélkül, hogy ne fakadna sírva vagy ne cseszné fel az agyam.
Gondolkodom, hogy utána menjek-e, de előbb ki kell dobnom Ashleyt, szólnom kell neki, hogy többet nem jöhet át. Tiffel is beszélnem kell erről mert tényleg undorodom már mindkettőtől. Most is csak azért hívtam át mert amikor megemlítette Jenn, hogy jön a pasija rögtönöznöm kellett valamit.

- Miért szaladtál utána? - lök egyet rajtam Ashley.

Mi az már mindenki lökdös de én nem verhetem be senkinek a képét?

- Gyere ki.
Megragadom a karjánál és azonnal arra gondolok Jennanak mennyire puha a bőre.

- Válaszolj! Miért mentél utána? - kérdezi felhúzott szemöldökkel.

- Mi közöd van hozzá?

- Csak van már valami közöm, ha a barátnőd vagyok!

- Barátnőm? Te zakkant vagy? Hogy lennél már a barátnőm mikor az összes spanom meghúzott már? - sosem neveztem a barátnőmnek egyiket sem.

- És most mit akarsz? - látom az arcán, hogy csak egy válaszra vár.

- Hogy menj el! - rivallok rá, nincs erre időm Jennával akarom megbeszélni a dolgokat.

- Jó de hozzám többet ne gyere ha kanos vagy ! - förmed rám majd elsétál, majd össze esik, ahogy lépked abba az undorító tűsarkúba.

Még egy ideig kint állok, átgondolom mit fogok mondani Jennek.
Végül felmegyek a szobájához.

Már harmadjára kopogok, de nem hallok semmijen hangot kiszűrődni a szobájából, kezdek türelmetlen lenni, szóval benyitok.
Jenna egy nagy párnát átölelve alszik.
Közelebb merészkedek, hogy megcsodáljam a gyönyörű arcát, almában sokkal békésebb, most biztos leszedné a fejem ha ébren lenne. A szempillai még átvannak ázva a könnyektől, de úgy tűnik a halk horkolásáról, hogy jól alszik.
Annyira tökéletes. Ő a legszebb lány akit valaha láttam és bármit képes vagyok megtenni érte. Ha szükséges akkor még százszor össze töröm a szívet ha csak így kaphatom meg egyszer. Kurvára kezdek beleszeretni és nem tudom visszavenni a tempót. Szükségem van rá.

Nyomok egy apró puszit az arcára, betakarom  majd kijövök. A szobámba érve engem is egyből elnyom az álom.

Jenna:

Beléd bonyolódvaWhere stories live. Discover now