Beléd bonyolódva

35. rész

- Mi a... - rogyok le a kanapéra, kell egy kis idő, hogy felfogjam mi volt ez az egész.

Komolyan elakart vinni nyaralni a kedves kis családjával? Kész vicc. Ráadásul még az újdonsült lányával is jópofiznom kellene, aki konrkétan az exemmel kavart mindvégig, amíg együtt voltunk.  Ez sok. Nagyon sok.

- Hé, minden oké? - ül le mellém  Dylan és óvatosan a hátamra teszi a kezét.

- Igen. - töröltem meg a szemeim. - csak, tudod, nem értem miért az én életemnek kell ennyire elcseszettnek lennie. Én mindig annyira igyekeztem.

- Jól tudod, hogy erről nem te tehetsz, semmi közöd az egészhez. Az apád egy öntelt barom. Évekig csalta az anyádat szerintem nem kell többet mondanom róla.

Igaza van.

- Köszi, hogy itt voltál. Ha most nem lennél, elhurcolt volna magával.

Átakartam ölelni de visszahúzódtam, viszont ő megtette. Átölelt. Nem mondtam ki hangosan, de nagyon hálás voltam érte. Erre az ölelésre minimum szükségem volt most.

- Nem kell megköszönnöd, amíg én vagyok, addig bajod nem eshet, komolyan mondom.

Csak nézünk egymás szemébe, az arca nagyon közel van az enyémhez és végre valahára látok érzelmeket a tekintetében. Úgy tart a kezei között mintha a legbecsesebb darabka lennék a Földön. De már késő.
Ezek vagyunk mi, kiegészítetlenül kiegészítjük egymást, vagy valami olyasmi.

- És mi van ha visszajön? - a gondolattól kirázott a hideg.

- Ne aggódj Jenna nem fog, ha vissza is jön azt majd megbánja.

Nem is kell többet mondania, biztonságban érzem magam így, vele.

- Köszönöm - suttogom, majd ölelem meg olyan szorosan, amennyire csak tudom.

Egy pár pillanatig még így maradunk de aztán ő enged el elsőnek, azthiszem ennyi közelség épp elég volt, különben lőttek a nagy elhatározásomnak.

Ahogy eltávolodik máris hiányzik pedig itt ül mellettem kb. fél méter távolságra.

- Azt terveztem, hogy ma nem leszek itthon de így már nem akarlak itthagyni. Nyugodtan felmehetsz, vagy bármi, nem foglak zavarni, ígérem. - édes, barna szemeiben őszinteség egyben bizonytalaság is tükröződik, a szívem mélyen remélem, hogy a mai nap folyamán fog még "zavarni".

- Amúgy, nem zavar ha áthozok valakit? - kerüli a tekintetem.

Miért érzek olyan nyomó érzést a mellkasomban? Mit gondoltam? Hogy örökre utánam fog koslatni? Azthittem majd nehezebben teszi túl magát ezen. Részben örülök, hogy ilyen könnyen felejt, de azért hagy maga után némi fájdalmat is. De hát, ez vagyok én. Engem mindenki akkor lökhet félre amikor csak akar, ezt már elég sokan bebizonyították nekem.

- Semmi akadálya - mosolyodtam el majd olyan gyorsan pattantam fel a kanapéról, amilyen gyorsan csak tudtam, nehogy meglátja, hogy annak a mosolynak a fele sem igaz.

Már végig tanulmányoztam a szobám minden apró szegletét és unalmamban elkezdtem felpróbálni az összes ruhámat, szelektálni próbálok mert már egy ideje halogatom.  Igen, én ilyen vagyok, az unalom de egyben lustaság nagy úr.

Épp sikerült pont magamra rántanom az egyik farmersortomat, amikor kopogtak az ajtón.

- Csak rád akartam nézni, hogy minden  rendben van - e - mondja Dylan, majd átnyújt egy szelet csokit.

A kedvenc csokimat. Önkéntelenül elmosolyodom az édesség láttán,  na meg azon is, hogy Dylan Scottot most látom elsőnek félénknek.

- Köszi. - szó szerint elpirultam, de nem tudom megmagyarázni miért.

- Nagyon csinos vagy - mér végig kikerekedett szemmel.

- Bizti? Pedig ezt a nacit épp ki akartam dobni. - nevettem el magam zavartan, egyébként nem akartam kidobni, csak ritka az olyan alkalom amikor Dylan megdicsér és nem tudom mit kell ilyenkor csinálnom.

- Szerintem ne tedd, öröm lenne ha láthatnálak benne még néhányszor.  -  félmosolyra húzta a száját és ekkor megjelentek a gödröcskéi én meg úgy  érzem itt azonnal elolvadok.

Mi történik ? Olyan mintha elősször találkoztunk volna és flörtölne velem. Szóval neki így megy. Megértem azt a sok lányt mostmár, akik egy szavától is ledobják nekik a bugyit.

- Na és, ki volt itt? - hirtelen félre pillantottam, mert egyáltalán nem akartam feltenni ezt a kérdést, csak úgy kicsúszott.

- Csak egy barátom . Mármint tényleg csak egy barátom. Ide jár egyetemre és elgondolkodtam, hogy belevágok újra, szóval mesélt nekem kicsit az ottani életről.

Akkorát, de akkorát dobbant a szívem.
NEM, nem járhat ide, nem járhatunk egy egyetemre mert akkor búcsút inthetek az " új életemnek"
Ha egyszer új életet akarok, akkor az tényleg az lesz. Nem lesz benne senki, aki a múltamra emlékezetet.

- Oh, hát ez, jó... ez tényleg jó.. - próbáltam keresni a szavakat.

- Igen, látod,  ezt hozod ki belőlem  - mosolyodik el. - amúgy,  tarthatsz nekem ilyen kis amatőr divatbemutatót, majd én segítek dönteni, hogy mit tarts meg.

Olyan fejet vágtam mintha gondolkodnék az ötletén.

- Hmmm, jó legyen, de semmi tapi. - tettem karba a kezem.

- Semmi tapi. - ismételte el feltartott kézzel.

Majd az arcába csuktam az ajtót egy kacaj kíséretében.