Beléd bonyolódva

74.rész

-Nem fogom elmondani ezt Reginanak. - kezdte anya egy szemtörölgetés után - majd rájön magától. - szipogott.

- Köszönöm. - sütöttem le a tekintetem.

- De mégis hogy gondoltad ezt, Jenna? Ő szinte a bátyád!

- Nem vagyunk rokonok. - mondtam halkan.

- Ne próbáld nekem megmagyarázni, hogy mik vagytok, énis jól tudom! - emelte fel a hangját - Dylan ha nem vér szerint is, de a nővérem gyermeke! Pici volt még és hamar belopta magát a szívünkbe annyira, hogy igenis vér szerinti családtagként tekintsünk rá.

- Sajnálom.

- Sajnálhatod is. - sóhajtott.

- Sajnálom! - üvöltöttem- sajnálom, hogy mindent tönkre tettetek körülöttem és ti kergettetek ebbe az átkozott helyzetbe.

- Ne próbáld meg rám fogni ezt, Jenna!

- Én sem tehetek arról, hogy ide kellett költöznöm. - vágtam vissza.

- Arról viszont nagyon is tehetsz, hogy számtalanszor bemásztál a bátyád ágyába. - mondta szemrehányóan én pedig már nem tudtam megszólalni, hiszen igaza van.

- Tudtam, hogy úgyis ez lesz a vége - kezdte - éreztem. Dylan jóképű és csintalan, ez kell a tini lányoknak, nekem pedig van egy tini lányom, akit utolért. Csak nem értem, miért mentél ebbe bele? Annyi fiú van még ebben a városban.

- Rendben felfogtam, elcsesztem, nem tudom elégszer elmondani, hogy sajnálom. Most pedig megyek. - fordultam meg de ekkor felpattant a kanapéról és utánam nyúlt.

- Anya, felesleges, engedj el. - próbáltam szabadulni keze szorításából de ekkor olyat tett, amire egyáltalán nem számítottam.

Szorosan mégis gyengéden megölelt. Nem is tudom mikor kaptam utoljára ilyen őszinte ölelést tőle.

- Ne menj még el kicsim, maradj itt velem. - zokogott.

Ekkor én is bőgni kezdtem. Összevoltam zavarodva, egyáltalán nem értettem mi történik. Haragudtam anyára a tegnapi produkciója miatt, amit Dylan szeme láttára művelt velem, mégsem akartam, hogy véget érjen ez az ölelés.

- Mit szeretnél? - kérdeztem bizonytalanul.

- Hogy bocsáss meg a tegnapiért, nagyon sajnálom. Te vagy az egyetlenem.

- Őrült anya vagy, tudod? - kérdeztem elejtve egy mosolyt.

- Ígérem, összeszedem magam. - mosolygott két szipogás között.

- Kérlek, meg kell értened, hogy szeretem őt, anya.

Pár pillanatnyi gondolkodás után végre megszólalt.

- De ne kapjalak rajta.

- Rendben. - suttogtam aztán önkéntelenül is elenevettem magam.

Fura volt ez az egész és még most sem fogtam fel mi történt. Igaza van, minden szava igaz volt abban, hogy nem kellett volna összehoznunk ezt Dylannel de... így alakult. Soha senkit nem tudnék ennyire szeretni mint őt.

Felsiettem az emeletre, hogy felöltözzek és hogy beszéljünk Dylannel, de mikor benyitottam a szobájába, Dylan már nem volt ott. Lent sem lehetett hisz nem láttam.

Kétségbeesetten csörgettem a számát. Így, hogy most elsimítottam ezt anyával, nem akarom, hogy meghátráljon és búcsút intsünk az egésznek, hisz nemsoká egyetemre megyek. Ki szeretném használni ezt a kis időt vele.

Bele telt néhány percbe, mire felvette.

- Merre vagy? - szóltam bele azonnal a telefonba.

- Nem akarom látni, ahogy elmész, nem bírnám ki. - édes hangjáról szomorúság tükröződött.

- Úgy szeretlek. Még nem megyek. - sóhajtottam megkönnyebbülve.

- Hogy érted?

- Beszéltem anyával.

- És?

- Minden rendben. Köztünk is.

Letette a hívást. Néhány percen belül pedig már hallottam is, ahogy leparkol. Szinte berontott a bejárati ajtón. Lesiettem a földszintre, hogy lássam mi történik.

- Szeretem a lányod, Bonnie. - állt anyám elé kihúzva magát.

Anya mérges tekintetével végig mérte Dylant, de aztán pillantása megenyhült, majd elmosolyodott.

- Énis. - válaszolta könnyedén - ki nem szereti őt?

- Én sokkal jobban szeretem bárkinél.

Elnevettem magam látván, hogy kiállni próbál az anyám ellen. Bátorságot mutat de a hangja bizonytalan és ez olyan kisfiús bájt varázsol neki, hogy egyszerűen elolvadok tőle.

Kész vicc ez az egész, előbb még a feje tetején állt az életem, mostmeg egy perc alatt minden rendbe jött.

Vagy mégsem? Dylan telefonja megcsörrent, kikapta a zsebéből és amikor a képernyőre pillantott, borzongás ült ki az arcára.

- Cápa az. - nézett rám kétségbeesetten.

A francba is már.