Azahriah egypercesek

Vérbosszú legendák 6.

-Bízol bennem?- álltam meg egy kis tisztáson nem messze az intézettől.

-Muszáj vagyok.- sóhajtotta Ati mosolyogva, miközben elkapta a kezemet és az újait az enyémbe kulcsolta.

-Jó. Mert most lehet, hogy kinyiffanunk.- sóhajtottam.

Egyszer régen olvastam róla, hogy a leghatalmasabb tündérek képesek voltak teleportálni. Hatalmas erőt emészt fel, és az elmúlt évszázadokban senki sem próbálkozott vele.

-Biztos, hogy ez jó ötlet?- húzta el a száját Ati, mire megráztam a fejem.

Rohadtul nem volt jó ötlet.

De nem volt más választásunk. Ha elvinnék egy autót, azzal csak fölösleges kérdésekbe ütköznék, és valószínűleg hazudnom kellene Lucnak, amit nem akartam.

Az elhallgatás még mindig egy fokkal szolidabb mint a hazugság.

-Oké. Állj ide!- mutattam magam elé.- Fogd meg a kezemet. Oké. Most pedig koncentrálj a házunkra.

Mély levegő. Behunytam a szemem, és elképzeltem a falumat, ahol pár nappal ezelőtt jártunk.

Romos házak. Baljós csend. A kertünk, tele gyomokkal. Az erdő szinte pár méterre húzódik a kert végétől. A folyó lassan csobog, ősi erők suttognak a fák lombjai között.

Éreztem a szelet, a föld nehéz, nedves szagát. A napfényt.

Hirtelen úgy éreztem, mintha kifordulna a lábunk alól a talaj. Nem mertem kinyitni a szemem, csak szorítottam Ati kezét, aki ugyanilyen erővel kapaszkodott belém.

Elnyelt minket a feketeség. Pár másodpercig tartott csupán, mintha felemelkedtünk volna, és egy hatalmas erő rángatott minket a semmiben.

Köves talajon landoltunk. Ati szitkozódva esett térdre, én is majdnem eltaknyoltam, de valahogy sikerült megtartanom az egyensúlyomat.

Kinyitottam a szemem, és anyám valaha csodálatosan virágzó, mára már beteg és nyeszlett kankalinjaival találtam szembe magam.

-Sikerült.- suttogtam, miközben megérintettem egy virágot. Azonnal erőre kapott, levelei burjánzani kezdtek, majd a körülöttünk lévő kert összes növénye életre kelt.

Megbabonázva néztem a csodát, amit alkottam. Egyre jobban tudtam használni az erőmet; egyre többet akartam használni. A teremtés ereje lávaként tört fel bennem. Már nem éreztem magamat elveszettnek, már nem akartam elemészteni a világot. Nem akartam embereket enni, kiszívni a lelküket a szájukon át.

Szebbé akartam tenni a világot. Penelope, a káosz királynője, többé már nem tudott irányítani.

-Gyere!- húztam fel Atit, majd gyors léptekkel elindultam az erdő felé.

-Te vérzel!- néztem le a tenyerére, amiből kis vércseppek potyogtak a durva talajra.

-Semmiség.- leggyitett unottam.

Nem tudom mi késztetett arra, hogy megérintsem a sebet, de valami belül azt súgta ezt kell tennem.

Melegség járta át az egész testem, mintha hirtelen napfény folyna az ereimben.

-Pen, a szemed...

-Mi?

A vérzés elállt, a seb összehúzódott. Mind a ketten csodálkozva meredtünk Ati tenyerére.

-Te most meggyógyítottál?- mosolyodott el óvatosan.

-Nagyon úgy fest.- fújtam ki hangosan a levegőt.

-Nézd!- tartotta felém hirtelen a telefonját, amin az első kamera volt megnyitva.

Először csak a döbbent arcomat láttam, nem is tudtam mi olyan édeskés rajta. Majd ahogy jobban megnéztem magam, rájöttem miről beszél.

-Mi a..?!- néztem bele jobban a telefonba, ahonnan is egy hatalmas, zöld szempár meredt vissza rám.

Zöld. Nem piros.

-Ez meg mi a jó édesanyám?!- kérdeztem hisztérikusan.

-Figyelj, majd később megbeszéljük oké? Szeretnék gyorsan eltűnni innen. Keressük meg azt a rohadt könyvet!- rakta a vállamra a kezét, mire összezavarodva bólintottam.

Elindultunk a fák irányába, majd pár perc gyaloglás után meg is érkeztünk a helyre, ahol a gyerekkorom nagy részét töltöttem, mielőtt kiirtották a népemet.

A tisztás elég eldugott és védett volt, szinte lehetetlen volt megtalálni, annak aki nem tudja mit is keres.

De én tudtam.

Leültünk a hatalmas kőre, ami pontosan ugyanott volt, mint ahogy emlékeztem.

Mintha megállt volna az idő. A levelek halkan susogtak, a magas perjefű tengerként hullámzott alattunk. Egy öreg fűzfa állt nem messze tőlünk, ágain énekesmadarak csücsültek. Halk dallamos ciripelés járta át az erdő minden egyes porcikáját.

-Üdvözöllek a gyerekkoromban!- tártam szét a karom.

Éreztem, hogy megváltozik a levegő. Minden életre kelt, a fák a mintha egy ősi, rég elfeledett nyelven suttogtak volna.

Éreztem, hogy apa mágiája betölti a teret.

A levegő vibrálni kezdett, majd pont a szemem magasságában egy könyv jelent meg.

Kinyújtottam a karomat, így pont el tudtamkapni, mikor a varázslat véget ért és az aprócska könyv elkezdett zuhanni a föld felé.

Vékony volt, lila borítóján kacskaringós, fekete betűk.

Megbabonázva néztem, majd gondolkozás nélkül fellapoztam.

Az első oldalon girbegurba kézírással egy üzenet állt.

"Penelope, ez a könyv tartalmazza a varázslatot, amivel megmentheted a népünket. Kérlek vigyázz rá és semmilyen körülmény között ne add ki a kezeid közül. Nem bízhatsz bennük. Lehet, hogy azt hiszed, barátokkal vagy körülvéve, de légy óvatos! Büszke vagyok rád"

Felvont szemöldökkel fordultam Ati felé.

-Szerinted ezt, hogy értette?- nyilván mind a ketten tudtuk kire gondol. Egyetlen olyan embert ismertem, akit apám is. Akivel szövetségesek voltak.

Nem akartam belegondolni. Nem akartam tudni, miért írta ezeket. Abban a percben azt kívántam, bárcsak sosem találtuk volna meg a könyvet.

-Hallgatunk kell rá.- suttogta Ati, miközben átkarolta a vállam.- Tudom, hogy nehéz, mert ő...

-Nem Ati. Évek óta vigyáz ránk. Nem hiszem, hogy tartanunk kell tőle. Ugyanazt akarjuk. Elvettek tőlem mindent, Luc ez pontosan tudja! Soha nem ártana nekem. Csak rá számíthattam.- mondtam halkan.

Nem bíztam apám szavaiban. Sosem ismertem őt, de Lucot igen. Mindig a jót látta az emberekben. Mindig segített. Nem árulhatom el őt.

Ati pontosan tudta mi jár a fejemben, mikor visszateleplotáltam magunkat az intézethez, de nem szólt semmit.

-Hogy van a kezed?- a hangom erőtlen volt, de próbáltam megőrizni a higgadtságomat.

Nem eshetek szét. Számítanak rám.

-Jól. Teljesen eltűnt a heg. Csodálatos vagy.- nyomott egy puszit a homlokomra.

-Szeretlek.- mondtam ki egyszerűen, majd kézen fogva léptünk be az épületbe.

A könyvet a zsebembe süllyesztettem, és nem is akartam gondolni rá.

Miután Ati egyedül hagyott a szobám ajtaja előtt a falnak nyomtam a homlokomat, és elhunyt szemmel vártam, hogy elmúljon az a bénító rossz érzés, ami a hatalmába kerített.

-Nehéz napod volt?- Luc hangja jégként törte meg a csendet, és most valahogy semmi vidámság nem csendült ki belőle.