Azahriah egypercesek

Vérbosszú legendák 9.

Egy erdőben álltam. A napfény megcsillant a fák levelein, minden annyira békésnek tűnt.

Lehúnyt szemmel hagytam, hogy a napsugarak felmelegítsék az arcomat. A szellő lágyan lobogtatta a hajamat. Egy kis kolibri repült el mellettem. Utánna kaptam, de nem értem el.

-Óvatosan, Pen.- az ismerős hang melegséggel töltötte el a szívem. Megfordultam és rámosolyogtam Atira, aki ott állt, pár méterre tőlem.

-Hiányoztál.- mondtam ki boldogan, és elindultam felé. Ahogy közelebb értem hozzá, a tekintete elsötétült.

Hátrálni kezdett. Hiába akartam hozzáérni, mindig kisiklott a kezeim közül.

-Ez nem te vagy.- mondta csalódottam. Szemei tele voltak megvetéssel.

-Ati... Szerelmem. Kérlek!- a hangom könyörgő volt, és egyre kétségbeesetten próbáltam elérni őt.

De hiába.

-Te egy gyilkos vagy, Pen. Mindig is az maradsz.- mondta, majd elindult a fák közé. Utánna kiáltottam, de eltűnt a szemeim elől.

Hirtelen Arian jelent meg előttem.

Sziszegve hátráltam.

Az arca véres volt, sápadt és beesett. Semmi élet nem világított a szemében.

Szőke haja kócosan és sárosan meredezett szanaszét. Fekete ruhái szakadtak voltak.

-Te...- hörögte, torkából vér bugyogott elő.- Miattad történik minden, Penelope. Bárcsak felfognád végre! Miattad...- mondta halkan, majd holtam esett össze a lábaim előtt.

-Arian!- sikítottam, térdve rogyva próbáltam segíteni neki.

A fejét az ölembe vettem, kék szemei üresen bámultak a semmibe.

Miattam.

-Lám lám... A valaha volt leghatalmasabb tündér egy fiú holteste mellett zokog. Szánalmas.- Luc hangja baljósan verődött vissza a fákról.

-Most boldog vagy?- suttogtam bele az erdő homályába.

Időközben minden fény eltűnt. Köd lepte el a tájat, lassan gomolygott, a sötétség hatalmas szörnyként kebelezte be a tisztást. És a lelkemet.

-Boldog? Nem kicsi lány. Akkor leszek boldog, ha minden az enyém lesz. Minden. Téged is beleértve. Mert az enyém leszel. Mi ketten, édes kis Penelope, megállíthatatlanok leszünk.- viszhangozta, mire a tenyeremet a fülemre tapasztottam.

-Elég!-sikításomba beleremegett az erdő.- Gyere és küzdj meg velem te gyáva féreg!- ordítottam és felpattantam Arian holtteste mellől.

-Gyenge vagy, Penelope. Gyengévé tesznek az emberek, akiket szeretsz. Ezért nem győzöl le soha. Mert már van szíved.

A homályból holttestek rajzolódtak ki.

Desh.Mozudlatlanul feküdt a fűben, arcát vér borította.

Sai.

Darius.

És Ati. Barna szemei lecsukódtak, mintha csak aludna.

-Nem!-ordítottam, mint egy eszelős.

-Gyenge vagy.- ismételte Luc hangja nyugodtan.

Valaki őrült módjára rángatni kezdett.

-Pen!- Sai hangja lassan törte át a tudatomat, én pedig kótyagos fejjel ültem fel az ágyamban.

A szoba lángolt körülöttem.