Múlandó boldogság

Nosztalgia

Szívbe markoló, fájdalmas félelem,
Ezzel kell élnem az életem.
Jó barátok voltunk mi,
Már az sem tudjuk, ez oszt' ki?
Elvesztettelek, nem süt tovább a Nap,
Talán ez jár mindenkinek, aki valami jót kap.

Sűrű tömegben, egyedül lépkedem
Talán még nincs veszve mindenem.
Senkivel sem volt olyan nagyon jó,
De a pillanat elszállt, akár egy pillangó.

Van, kinek te voltál a mindenség,
Rád vár sokak szíve még.
Hevesen lüktet ereimben vérem
Csak egy utolsó pillantást,kérve-kérlek.
Nem beszéltünk egész nyáron,
Hátha alapon az őszt már nagyon várom.

Talán később gyönyörű emlék lesz,
Mint mikor valaki azt suttogja, ő is szeret.
Szüntelenül, haragosan törnek fel a szép képek,
Miket lassan eltaposnak a rémképek.

Mostmár csak arra kérlek, utoljára engedj el,
Egyedül kell ráébrednem, kérlek felejts el
Napjaim beragyogta, értelmetlen mondókád
A végén már hiányoltam, az egymás mellett töltött órát.

Nosztalgia. Keserű mégis negédes szó,
Jelentése sok, mégis pirinyó.
Tudom már vége, vége a szépnek,
Szépen lassan eltűnnek a képek.
Bár fájnak a percek, tojok a világra
Barátokat cserélek, könyveket lapozva.

Minden flottul ment, aztán jött a fordulat,
Tengerbe zuhantam, nem hallom hangodat.
Talán jobb is így, felejtsük el egymást,
Ha elégszer elmondon, lehet már nem is fáj.