Esküszöm, hogy utálni akartalak! 18+

Prológus

Az egész a gimnázium első évében kezdődött.

Reménykedtem az új barátokban, élményekben, lehetőségekben és persze a szerelemben.

Na itt basztam el...

Mentségemre szólva csak 14 voltam, és most komolyan... melyik 14 éves lány nem álmodozik a szőke hercegről fehér lovon? Persze lehet, hogy csak én nézek túl sok Disney mesét.

Mikor az első napon megpillantottam Victor Harriest, azt hittem menten össze esek. Nagy barna szemei találkoztak ez enyéimmel, majd féloldalas mosolyra húzta a száját, ráadásként egyik kezével beletúrt szintén barna hajába.

Egy évvel járt felettem és nem kellett sok, két hónap múlva már együtt is voltunk.

Hittem a szerelemben/szerelmében. Boldog voltam vele, igazán boldog. Míg el nem kezdett furán viselkedni.

Bárkivel is beszéltem, üzenetet váltottam, vagy csak köszöntem az illetőnek (nemtől függetlenül), esetleg elmertem menni valahova a legjobb barátnőmmel a tudta nélkül, amint kettesben voltunk nekem állt és torka szakadtából üvöltözött velem.

- Ki volt az hmm? – nyomott a falhoz. - Találkozgatsz azzal a mocsokkal? Mégis honnan ismered, haa?Ki volt az Lia?

Eleinte azt hittem csak féltékeny. Viszont ez már beteges lett nála. Sajnos rá kellett jönnöm, hogy a barátom egy pszichopata. Még sajnálatosabb, hogy erre túl későn jöttem rá.

Épp haza felé tartottam Rebekától, a legjobb barátnőmtől. Már besötétedett és nem is volt túl meleg, ezért szedtem a lábaimat.

- Liiiiaaaa – hallottam magam mögül a hangját.

- A francba – suttogtam magam elé.

Lassan megfordultam és próbáltam egy mosoly mögé rejteni a félelmemet.

Igen. Féltem tőle.

Hogy miért nem szakítottam vele? Mert nem mertem. Még a szüleimnek sem mondtam el.

- Szia! – köszöntem neki, amikor beért.

- Nekem te csak ne sziázz! Mit csináltál a ribancnál ilyen sokáig? Talán már leszbikus lettél?

Olyan közel hajolt hozzám, hogy éreztem a leheletét a számon. Hirtelen elkapott a hányinger és hátráltam egy lépést.

- Mi- miért húzódsz el tőlem? – kérdezte meglepetten.

- Talán már nem szeretsz? – két kezével a hajába túrt és tett egy kis kört a járdán. – Erről van szó?

Megint előttem állt és mutató ujját nekem szegezte. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe.

- Nem, dehogy. Mi csak... mi csak beszélgettünk – mondtam elcsukló hangon.

- Nem lehetsz senki másé sem! SENKIÉ! – ordította és megragadott a két vállamnál fogva.

- Az enyém vagy és az is maradsz! Örökre! Hidd el, boldogok leszünk együtt!

Száját az enyémre nyomta és elkezdett bevonszolni a járda melletti bokrok mögé. Elfogott a halálfélelem, aminek következtében teljesen leblokkoltam és mozdulni sem tudtam. A lábaim feladták a szolgálatot, így elestem. Mivel Victor belém kapaszkodott őt is lerántottam magammal.

- Ezt akarod Lia? – mosolygott rám betegesen.

Ráztam a fejem, de ezt ő mintha észre sem vette volna. Éreztem, ahogy egyik kezét a számra teszi, a másikkal pedig elindul lefele az oldalamon.

Már sírtam és sűrűn vettem a levegőt az orromon keresztül. Azt hittem bele fogok hányni a tenyerébe.

Türelmetlenül húzta le rólam a nadrágot, majd a bugyimat. Le akartam lökni magamról, de olyan sokkban voltam ő pedig túl nehéz ahhoz, hogy ezt kivitelezni tudjam. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy ez nem történhet meg velem! Ez nem a valóság! Mindjárt felkelek ebből a rémálomból és vége lesz. Még azt is megfogadtam, hogy amint felkelek, mindent elmondok a szüleimnek és megpróbálunk megszabadulni a „barátomtól".

De nem egy rémálom volt. A valóság arcul csapott mikor megtette azt, amiről sosem gondoltam volna, hogy egyszer velem is megtörténhet.

Megerőszakolt.

Szűz voltam.

A sokk hatásától elájultam. Talán jobb is volt így... nem kellett végig szenvednem az egészet ébren...

Mikor magamhoz tértem már világos volt.

Zokogva értem haza és első dolgom volt mindenről beszámolni a szüleimnek. Anya velem együtt sírt és ölelt magához, apa az idegességtől egy lyukat ütött a konyhánk egyik falán.

Egy hónapnyi rendőrségre és bíróságra járás után végül Victort bezárták a kiskorúak börtönébe.

Csak 14 voltam. Elsős gimnazista.

Csak 14 voltam. Antiszociális a barátja miatt.

Csak 14 voltam. Megerőszakoltak.

Csak 14 voltam. Megfogadtam, hogy soha többé nem leszek szerelmes.

*****

A gimnázium végéig jártam pszichológushoz annak a rohadéknak köszönhetően. Szégyelltem magam a suliban, hisz köbö mindenki tudta, hogy mi történt. A tanárok szánakozva néztek rám és van egy olyan megérzésem, hogy néha jobb jegyet adtak nekem csak is amiatt, amin keresztül kellett mennem. Ez szánalmas volt a részükről. Alig vártam, hogy eltakarodhassak abból a városból. Miután Victor megkapta méltó büntetését, könyörögtem a szüleimnek, hogy költözzünk el. Ők viszont nem akarták ott hagyni a fix, jól kereső állásukat. Ezt is meg tudtam érteni, de nekem akkor is kínszenvedés volt minden egyes nap iskolába menni, elmondani az embereknek, akik megállítottak az utcán, hogy „Igen, már jól vagyok".

Alig vártam az érettségi napját.

Az egyik legjobb dolog volt az életemben mikor megtudtam, hogy felvettek a Columbiára.

Viszlát Los Angeles, helló New York!

Az első évem nagyszerű volt, és már-már el is tudtam felejteni a Victorral történt dolgot. Ki véve a néha-néha rám törő rémálmot, mikor újra és újra át kellet élnem azt az estét. Utáltam, de nem hagytam, hogy ezt bárki észrevegye rajtam. Senkinek sem számoltam be, mi történt a múltamban. Nem akartam, hogy itt is szánakozva nézzenek rám. Annak érdekében, hogy véletlenül se tudja meg senki, szinte láthatatlanul éltem a napjaimat és csak az ottani legjobb barátnőmmel (hisz Rebekával továbbra is tartottuk azért a kapcsolatot, őt nem akartam eldobni magamtól), Stacey-vel voltam. Nem nagyon jártam buliba se, a fiúkat meg egyenesen kerültem.

Stacey a szobatársam volt, így mindig unszolt volna, hogy mennyek vele egy-egy partira.

A másodév szemeszternyitó bulijára pedig beadtam a derekam. Bár ne tettem volna.

Sziasztok! Ebbe a történetbe nem rég kezdtem bele, de remélem tetszeni fog nektek:D

Szép napot mindenkinek! – Tunderpocok99