Esküszöm, hogy utálni akartalak! 18+

42. Váratlan vendég

Raynek és a fiúknak volt még egy szemeszterzáró meccsük, amit két hét pihenés követett. A Harvard ellen játszottak hazai pályán, mi Staceyvel és Britthanyvel a lelátón ültünk, és vártuk, hogy elkezdődjön a meccs. Jól látható volt a hatalmas csarnok két szurkoló tábora, a Harvard csapat hozzátartozói és barátai pirosban pompáztak, míg mi fehér-kékben. Mivel itt tartották a meccset, a Columbiás szurkolók többségben voltak, viszont ez nem fogja befolyásolni a játék kimenetelét.

- Szerintetek hogy fog menni nekik? – kérdeztem, és próbáltam ellensúlyozni a tömeg morajlását.

Britthany elhúzta a száját.

- A Harvard csapata nagyon erős. Mindent be kell vetniük, ha nyerni akarnak.

- Én szart se tudok a fociról, csak azért vagyok itt, mert dögösek – jelentette ki nagyszájú barátnőm.

Erre még Britthany is oda kapta a fejét, hatalmasra tágult pupillákkal, de egy pillanat után hangosan felnevetett.

- Bírlak téged!

Stacey kihúzta magát, és rámosolygott.

- Amúgy neked nem kéne lett hadonásznod éppen pomponokkal?

Britthany, a feltételezéseim szerint Deantől kölcsön kapott, focistadzseki zsebeibe csúsztatta a kezét.

- A vizsgaidőszakban játszott meccseken nem lép fel sosem pompon csapat.

Ekkor elcsendesedett a tömeg, mert kihívták a Harvard csapatát. A szurkolók ujjongtak, a csapat pedig a pályára kocogott.

- Nagyképű barmok! – kiáltotta be Britthany.

Nevetve ráztam a fejem. Hihetetlen ez a lány.

Majd a mieink jöttek. Mindhárman felálltunk és ugrálva ujjongtunk és tapsoltunk. A szememmel rögtön a tizenötös számú mezt kerestem, ami alatt Ray bújt meg. Ahogy elnéztem a két oldalamon ülő lányt, ők is a tekintetükkel keresték a többieket.

- Dean meze hanyas? – kérdeztem.

- a tízes – felelte Britthany.

- Dylanné a kettes – jelentette ki Steacey, mielőtt megkérdezhettem volna.

Lenéztem és ezek alapján beazonosítottam őket. Egymás mellett álltak, és ha jól emlékszem Tonyé a tizenhármas.

Beálltak a kezdő pozícióba, a bíró pedig a sípjába fújt. Mi kezdtünk, egy számomra ismeretlen srác küldte hátra a labdát, amit Dean kapott el. Rögtön szétszóródtak, Dean tovább passzolta a hetes számú játékosnak, ő futott vele, és közben kémlelte a csapattársait. Eldobta a labdát, ami Tony felé repült, már nyújtotta ki a karjait érte, mikor a semmiből feltűnt egy Harvardos játékos, és Tonyt megtaszítva elkapta a labdát. Tony elbotlott, de gyorsan összeszedte magát. A labda most a mi vonalunk felé haladt. Az ellenfél csapata oda-vissza passzolgatta a labdát, és a mieink nem voltak elég gyorsak, a Harvardosok touchdown-t dobtak.

- Csalók! - pattant fel Britthany – Húzzatok a pályáról!

Visszahuppant mellém, és magában puffogott még kicsit.

A meccs végig nagyon szoros volt. Egymás után értek el pontot hol a mi csapatunk, hol a másik. Csúnyákat estek, Dylan olyan könyököst kapott a bordái közé, hogy biztos voltam benne, be fog lilulni neki. Ezért kiállították a Harvardos játékost, így ember előnyünk lett. Ezt ki is használták a fiúk, és egy idő után már szép előnnyel rendelkeztünk. A torkom már szinte belefájdult a sok ordításba, Britthany viszont szerintem még órákon át bírta volna. Olyanokat káromkodott néha, hogy megértettem Ray egykori szavait, mikor azt mondta, hogy tökéletesen összeillenek Deannel. Az utolsó egy percben hozzánk került a labda, ami járt Dylan, Dean és Tony kezében is, végül Rayhez került, a Columbiás szurkolók pedig felpattanva buzdították. Én hang nélkül koncentráltam minden lépésére, olyan sebességet diktált, hogy az ellenfél játékosai nem tudták utolérni. Ray touchdown-t dobott, az egyetemünk pedig egy emberként kezdett el őrjöngeni. Én is ugráltam és tapsikoltam, nem tudtam levakarni az arcomról a vigyort.