Unreal [Foah-Byler Oneshots]

🦊[Foah]🦊

—
The Poem
—

Finn szemszöge:

-Oké, akkor most mindenki megmutatja a házi feladatot. Tudjátok mit, nem is, mindenki felolvassa!-csapta össze a kezét az irodalom tanárunk, Mr.Davidson.

Nagyot nyeltem, ugyanis nem akartam felolvasni. Verset kellett írnunk. A téma lehetett akármi, és természetesen a hülye fejemmel a legjobb barátomról írtam, akibe ráadásul szerelmes is vagyok.

Félve pillantotta Noah-ra, aki észrevette pillantásom és rámmosolygott. Visszamosolyogtam, de szívem hevesebben kezdett verni. Visszafordultam miközben kifújtam a benntartott levegőt, és képzeletben jól fejbevágtam magam.

-Thomas, kérlek gyere ki, és olvasd fel a verseset.-mutatott a tábla elé a tanár, míg ő felült a tanári asztalra.

Thomas röhögve felállt, szembefordult velünk, és drámaian maga elé tartotta a füzetét, majd idétlen hangon elkezdte olvasni.

-Volt egyszer egy medúza,
Annak neve volt Búza.
Naphosszat csak napozott,
Így a tengerben csak ritkán fázott.

Egynap aztán jött egy bálna,
És megette őt vacsorára.
Így lett Búzának vége,
Ezt írtam, hát mert miért ne?-fejezte be vigyorogva.

Az osztály dőlt a röhögéstől, a tanár pedig rosszállóan csóválta a fejét.
-Egy kis komolyságot szerettem volna. Következő! Tiffani, gyere!

-Na szóval, én, tanár úr a szerelemről írtam.-nyávogta a lány és hátradobta a haját.
-Hajrá!-nézett rá reménykedve.

-Khmm... Süt a nap, vöröslik a rózsa,
Elvitt a szerelmem fürdeni a tóba.
Nagyon jól éreztem magam,
Ő is jól érezte magát velem.

Szeretném ha itt lenne,
De természetesen nem lehet,
Mert ez egy iskola,
Ő pedig már 35 éves, így nem jár iskolába.
Köszönöm szépen!-tapsikolt a szőkehajú lány, én meg csak felhorkantottam. Hogy lehet valaki ennyire hülye?

-Azt hiszem nem kellett volna ezt a feladatot adnom.-csóválta meg a fejét Mr.Davidson.
-Finn! Gyere!-intett felém, mire görcsbe ugrott a gyomrom. Lassan felálltam és mielőtt elondultam még gyorsan Noah-ra pillantottam.

Minden tekintet rám szegeződött, és éreztem ahogy elkap a lámpaláz. Megköszörültem a torkom és lassan hozzáfogtam.

-A pusztulás gondolata felhevít,
majd le is nyugtat.

tudván hogy veled élném át
minden egyes pillanatát.

egyre mélyebbre süllyedve
elnehezedve vonszolom magam,

mert tudom hogy csak te vagy
az aki valamit ér nekem.

Szeretetteljes tekintetek, lopott pillanatok,
félve nézlek ahogy újraírod a napot.

De te észre se veszed,
semmit nem is sejtesz.

Sóvárgó nézésem mely rád irányul.
láthatatlan labdaként pattan le rólad.

De ne félj én ezt tudom
és azzal hogy neked eszedbe se jutok nincs semmi bajom.

Sodornak a rímek pedig nem terveztem,
olyanok mint te az életemben,

váratlanul megjelentél
és letaroltál mindent,

óceánok száradtak, hegyek omlottak
erdők dőltek és városok borultak.

Szemed rejti összes titkomat,
mert amint rám nézel

kinyíllok mint egy ócska könyv,
de te ezt még csak nem is tudod.

De ne félj én ezt hagyom,
sőt akarom, szinte kívánom.

Vágyom hogy ne is törődj velem,
mert így jobban elleped gondolataim.

Félek.
Szinte rossz lenne ha hozzám szólnál,

mert annyiszor játszódott le a fejemben,
hogy elhittem ez már a valóság.

De te csak ülsz, és ülsz, és ülsz,
én pedig csak szenvedek, és szenvedek, és szenvedek...

Senki nem szólt egy szót sem. Félve emeltem fel a fejem, tekintetem azonnal találkozott Noah-évak. Nem tudtam milyen érzelmek tükröződtek az arcán. Szomorúság? Megdöbbenés? Esetleg felismerés? Nem tudtam eldönteni...

-Wow, hát ez...elképesztő volt.-szólalt meg a tanár.
-Remélem hallja ezt a verset az akinek szántad. Biztos hogy leveszed őt a lábáról. Nagyon jó volt, ügyes vagy.-kacsintott rám, mire lehajtott fejjel visszasétáltam a helyemre.

Nemsokára valaki megbökte a vállam. Hátrafordultam, és Noah-val találtam magam szemben, vagyis igazából egy cetlivel amit felém nyújtott.

Elvette és félve széthajtottam.
'óra után a helyünkön'
Ez állt rajta.

...

Miután kicsengettek elindultam hogy lepakoljam a cuccaimat a szekrényembe, majd kiléptem az iskola ajtaján. Kiigazítottam egy szemembe lógó tincset és az iskola háta mögött lévő épülethez vettem az irányt.

Igazából tilos oda járni a diákoknak, de pár évvel ezelőtt én és Noah rábukkantunk az épület eggyetlen bejáratára, ami az egyik földszinten lévő ablak, és azonnal megtetszett a hely, így az lett a mi közös, és persze titkos találkozóhelyünk.

Mikor bemásztam az ablakon, Noah már ott várt.
-Kiről írtad a verset?-szegezte nekem azonnal a kérdést.
-Hű, wow, oké, nyugi nem kell rám támadni.-emeltem fel védekezően a kezem.
-Finn valászolj!-mondta halkan.
-Noah ez...bonyolult...-fordítottam el a fejem tőle és az egyik falon lógó ősrégi, poros festményt kezdtem el vizsgálni.
-Finn...-kezdte, de a befejezés helyett elkapta a csuklómat, magához vont és száját az enyémre tapasztotta.

Elősször meglepetten álltam, majd leesett hogy mi is történik. Beletúrtam a hajába és még közelebb húztam őt.

Mikor elhúzódott kipirosodott arccal,várakozó tekintettel nézett fel rám.
Felsóhajtottam és megadóan feltartottam a kezem.
-Na jó, rólad írtam a verset.-forgattam meg a szemem unottan, mire elvigyorodott és ismét magához húzott.

Hey bois and guuuurls!
Hahaaha...nemtom xd
Remélem tetszett az a rész is😌😜

Love u❤️
💁🏻‍♀️Crudelis∆