Unreal [Foah-Byler Oneshots]

😇[Byler]😇

—
Don't leave me
—

Will nem emlékezett a reggeljére. Sőt igazából az estéjére sem. A feje üresen kopogott, mintha meg akarna szabadulni mindentől ami emlékeztetni akarja valamire. Nem tudta hogy mire. Semmit se tudott. Kinyújtotta a kezét. Hűvős hópelyhek tarkították a kezét, aztán már csak a pillangók szárnycsapásainak szellőjét érezte. Álmodott. Nem is, inkább csak volt. Volt valahol, ahol még soha nem járt, de nem is fog soha többett visszatérni. Az érzés ami elfogta egyszerre volt nyomasztó és izgató. Nem tetszett neki. Tudta hogy valami nincs rendben. Érezte a gyenge fuvallatot, aztán már nem. Érezte az őt körülvevő virágok illatát, de a virágoknak nyoma sem volt. Lebegett, de szilárd talajon állt. Forgott a levegő. Kinyitotta a száját hogy mondjon valami, de szavai tengerként öntötték el az üres teret. Nem értette mi történik. Egyszerre volt mindenhol, de seholse. Látta a naplementét, ugyanakkor a felkelő nap elvakította őt. Mégis sötétségben állt. Feküdt. Repült. Halk hangok duruzsoltak a fülében, gyors, összemosódott szólongatások. Valaki a vállához ért, de nem kellett megfordulnia hogy tudja, nincs ott senki. Semmit nem látott, de a világ elterült előtte.

Hol vagyok? Sehol. Valaki hív? Senki nincs itt. Keress meg! Ugyan minek? Ez fáj! Akkor ne érezz.

És nem érzett.

Forró könycseppek gördültek végig az alkarján. Tudta hogy igaziak. Inkább csak sejtette. Kiszaladt alóla a talaj, és elnyelte a sötét világosság.
Már nem volt.

...

Mike annyira szorította Will kezét hogy az ujjai elfehéredtek. Feladta, pedig nem lett volna szabad. Tudta hogy vége. Arca forró volt és nedves, szemei égtek, szája kiszáradt, bőre nyirkos lett. Könnyei álláról Will alkarjára potyogtak. Mindegyik az óceán egy cseppje volt. Nem hitt a szemének. Nem bírta felfogni. Nem akarta felfogni.

Miért? Így volt megírva. Miért? Senki nem tudja. Miért pont ő? Senki nem tudja. Miért? Mondtam már hogy így volt megírva. Ez nem fer! Nem bizony...

Szenvedő nyögés tört fel torkából, és beleveszett az éjszakába. Szorosan magához ölelte az elernyedt fiút, és selymes hajába zokogott tovább. Itt hagyta őt. Mike félt. Egyedül volt. A meg nem értett szomorúság úgy járta át a testét mint valami játékos méreg.
Az eget átszelte egy repülő. Hova tart? El. Merre? El innen.
Will is azon a repülőn ült. Ő is elment.
-Will, Will, Will...
A szavak erőtlenül hatottak a hangzavarban. Mike tudta hogy minden megváltozott. Már semmi se lesz jó. Soha nem lesz jobb.

Mert Will már nem volt.