Unreal [Foah-Byler Oneshots]

✈️[Foah]✈️

—
Airport
—

Noah szemszöge:

Idegesen kifújtam a levegőt. A karórámra pillantottam, majd fel a kijelzőre, aztán ismét az órámra.
Ijedten rezzentem össze, mikor a telefonom a zsebemben csörögni kezdett.

-Haló?
-NOAAAAAAHHH!
-Millie....
-Ott vagy már?
-Igen.
-És ő is ott van?
-Még nem.
-Úúúúú,EZ OLYAN IZGIIII.
-Millie hülyének néznek az emberek, szerintem ők is hallják hogy ordítasz.
-DE ANNYIRA IZGATOTT VAGYOK!!!
-Még szerencse hogy én nem vagyok az...
-Noah, most komolyan, nem kell idegeskedned. Ő csak Finn!
-Tudom de már nagyon régen találkoztunk...
-Mikor is láttad őt utoljára?
-Hét hónapja.
-Baszki! Az olyan régen volt? Mintha múlt héten lett volna hogy együtt hülyéskedtünk a forgatáson. Hogy elszaladt az idő!
-Úgy beszélsz mint anyám.
-Ó, fogd be Noah!

*A Toronto-i gép 5 percen belül landol. Kérem a 4-es poggyászkirakodó helyet hagyják szabadon. Megértésüket köszönjük.*

-Hallottad?
-VÍÍÍÍÍÍ HALLOTTAAAAM!
-Egyre kevésbé hasonlítasz anyámra.
-Oké, Noah, semmi pánik, úgy ismered őt mint a tenyeredet, nem kell aggódnod. És a legfontosabb, légy önmagad. Na menj! Szorítok! VÍÍÍÍÍÍÍ-
-Szia anya.

Szemforgatva szakítottam félbe Millie visítását, majd a telefonomat visszasüllyesztettem a zsebembe.
3 perc.
A csuklómhoz nyúltam és leellenőriztem hogy még mindig ott van e az egyszínű, fekete, bőrkarkötő. Természetesen tudtam hogy ott van. Finn adta nekem.
Azt mondta azért kell hogy ne felejtsem őt el. Hülyeség, hisz ha akarnám se tudnám őt elfelejteni.

Az emberek elkezdtek kiözönleni az egyik átjáróból. Pulzusom az egekbe szökött, gyomrom összeugrott, kiszáradt a szám. Remegő kézzel kapaszkodtam a pólóm aljába.

Az ott ő! Ja, nem is. Hol van már? El se jött. ÚRISTEN MI VAN HA NEM IS JÖTT EL?

Valaki hátulról nekem jött. Mérgesen fordultam hátra, de még mielőtt felháborodhattam volna, az illető rám szólt.
-Hé nem tudsz vigyázni?-kérdezte a fiú, majd játékosan elvigyorodott.
-Finn...-elakadt a lélegzetem.
-Szia Noah!

Mosolya szinte más világba repített, már nem is a repülőtéren álltunk, hanem csak mi ketten voltunk.
Csak ő meg én.

-Hogy te mekkora bunkó vagy! Lelkileg már felkészültem egy veszekedésre.-mondtam és vállon ütöttem őt, mire elkapta a csuklóm és felnevetett.
-Nyugi már, csak hülyéskedtem.
-Nem volt vicces.
-Szerintem az volt.-vigyorgott rám megint.
-Mi az? Miért bámulsz?-megforgattam a szemem, és meghúzigáltam túlméretezett pulcsija ujját.
-Hiányoztál.
-Te is nekem...-suttogtam, mire Finn közelebb lépett, kézét az arcomra helyezve.
-D-de hát sokan vannak...Finn...az e-embe-

Finn a számra tapasztotta a száját, ezzel félbeszakítva a mondatomat.
Igaza volt, kit érdekelnek az emberek? Hisz ezen a világon csak mi ketten vagyunk...
Csak Finn és Noah...
Csak Noah és Finn...
Csak ő meg én...