Real me /Jikook ff./

33. Rész

Jimin szemszöge.

Három hét. Ennyi telt el a nagy lebukásunk óta és magabiztosan, mindent kétséget kizáróan kijelenthetem, hogy a helyzet egy szemernyit sem változott, sőt inkább csak rosszabb lett. A januárt már lassacskán magunk mögött hagytuk, de csak az idő lépkedett el felettünk ilyen sebesen, mi ugyanúgy egyhelyben toporogtunk, egy millimétert sem mozdulva egyetlen irányba sem. Az elején nem is nagyon mertem még Taehyung szeme elél sem kerülni, mert hiába mondta el vagy ezerszer egy nap, hogy rám nem haragszik, nekem még is eszméletlenül égett a fejem minden egyes találkozásunk alkalmával. Bárhogyan is állt a jelenlegi helyzet, én ugyanúgy, ha nem jobban bűnősnek éreztem magam abban, hogy félrevezettünk mindenkit, és mégha a múltunk alól ki nem bújhattunk, de reménykedtem, hogy ők is "megbírkoznak" vele, ahogy mi is tettük. 

Nos, ez nem történt meg. Bár én teljes amnesztiát kaptam a legjobb barátomtól, Jungkook létezéséről nagyjából tudom mást sem akart venni. Az első napokban Jungkook még igyekezett észérvékkel hatni a testvérére, de aztán inkább már csak bosszantotta, hogy Tae törthetetlen elszántsággal hagyta Őt figyelmen kívül. Amikor pedig én is végre erőt vettem magamon és megpróbáltam a párom segítségére lenni a békítési folyamatban, Tae már kezdett rám is berágni, csakúgy mint az első napon. Úgyhogy inkább a végére már csak csendesen hagytuk az egészet és megmaradtunk abban a fasírtban, amiben eddig is. 

- Mi a baj, Kicsim? - Jungkook hangja visszaránt, ahogy derekam köré fonja a karjait és a mellkasával a hátamnak simul. Fejét a vállamra támasztja és Ő is kifelé kezd bámulni az ablakamon, ahogy én is teszem, már kitudja mióta. 

- Csak Taehyungon gondolkozom. - sóhajtom fáradtan, miközben a hasamon pihenő kezeire csúsztatom a sajátjaim. - Hiányzik. 

- Nekem is, de annyira makacs amire egyáltalán nem számítottam. Egyszerűen képtelen meghallgatni minket is, pedig rólunk van szó. - panaszolja Jungkook, én pedig sajnos teljesen egyet tudtam érteni vele. 

- Mit kellene tennünk? - kérdezem halkan, miközben még inkább belebújok az ölelésébe, hogy vigaszt találjak. Hogy őszinte legyek, mostanában már mindenféle ötlet megfordult a fejemben, hogyan oldhatnánk meg ezt a problémát, köztük olyanok is aminek a puszta gondolatában is belefájdult a szívem. Ennek ellenére tagadhatatlanul többször is méláztam olyan ötleteken, mint például hogy szakítok Jungkookkal, vagy tényleg megfogadom a tanév eleji tervem és anyáék után megyek. Hisz végül is miattam van ez az egész, nem? Talán ha kivonom magam az egyenletből egyszerűen megoldom az egészet. De hogy őszinte legyek, még a puszta felvetéstől is erős marok szorongatja a gyomrom, amitől egyszerűen félek hogy a szerényke reggelim is kidobom, amit Jungkook olyan nagy szívvel készített. 

Mióta ugyanis összemarakodtak a testvérével, zömében csak nálam voltunk, Jungkook többször ott is aludt vagy ha nem, akkor nagyjából az egész napot ott töltötte. Tegnap éppen az itt alvásra tette le voksát, így ma együtt jöttünk suliba is. Egész nap telefonos üzenetek formájában tartottuk a kapcsolatot, most viszont az ebédszünetre megbeszéltünk egy találkát, az egyik eldugodtabb folyosón. Persze nem azért, mert Kook szégyelt volna vagy ilyesmi, mert nagyon nyíltan felválaltuk a kapcsolatunkat, csupán csak a téma kényessége és az általános hangulatunk miatt választottunk egy nem túl forgalmas helyet. 

- Nem tudom, Picur. - sóhajtott egy idő után, és a tükörképén láttam, hogy őszintén nyomasztják a gondolatai, melyekkel nem talál jó megoldást a hülye helyzetünkre. - Semmi olyan nem jut eszembe, ami műküdőképes lenne. 

Bólintok, mert csak erre telett a szomorúságomtól. Rossz volt belátnom, hogy minden ellenére elveszítettem végül Taehyungot. De a kezdeti félelmeimmel szemben, legalább Jungkook már itt volt nekem és nem maradtam teljesen egyedül. Nem is tudom mi lenne velem, ha Ő nem adná azt a támaszt, amit minden egyes nap nyújt nekem, miközben tudom jól azt is, hogy Ő is padlón van. Ennek ellenére viszont nem tudtam megállítani azokat a szörnyű ötleteket, amik napról nappra egyre többször jutottak az eszembe, és ez miata iszonyatosan lelkiismeret furdalásom van.