Real me /Jikook ff./

15. Rész

- Öhm. - hümmögök, mint egy szerencsétlen, mert semmi épkézláb válasz nem jut eszembe, miközben segélykérően felpillantok a mellettem szintén némán ácsorgó fekete hajúra. Ő is engem sasol, hasonlóan kétségbeesett arccal, de végül én nyerek kettőnk bénasági harcában, így visszafordul a testvére felé egy torokköszörűlés mellett. Na, halljuk azt a világmegmentő tervet!

- A kérdés inkább, hogy te miért vagy itthon! - mutogat az öcsére az ujjával szigorúnak szánt hangon, aki ezután egyszerűen ugyanúgy ledöbben, mint én. Visszaszívom, ezt inkább nem akartam hallani. Nem is értem, komolyan ezt sikerült összehoznia? Jézusom. Majdnem homlokon csapom magam, mennyire szerencsétlenek vagyunk, de szerencsére Tae sincs a létezés magaslatán, így nem érzékeli mennyire gyenge lábakon is állunk. 

- Oh. - nyögi meglepetten, majd zavartan vigyorogva a tarkójára simít, mintha rajta kaptuk volna valamin és most zavarban lenne miatta. - Reggelre eléggé rosszul éreztem magam, így itthon maradtam. Azt hiszem megfáztam. - kuncogja édesen.

- Oh, szegényem. Miért nem szóltál? - azonnal átvágom köztünk a távot és a karjaim közé zárom a barátom magas alakját, aki máris úgy simul az ölelésembe, mintha csak erre várt volna. 

-Mert túl dög voltam. - vigyorog rám lustán, mikor kicsit távolabb tolom, hogy láthassam az arcát. A pofijára simítom a kezem és kicsit meg is cirógatom, amire jólesően lehunyja a szemét. Így, hogy közel állok hozzá veszem csak észre, hogy tényleg eléggé megviseltnek tűnik a legjobb barátom. Szemei fáradtan és betegen csillognak, alatta pedig méretes táskák húzodnak, mosolygos szája kicserpesedett, így az egész pofija olyan kis nyúzott hatást sugároz. 

- Mindjárt csinálok neked egy meleg teát, aztán ápollak és szórakoztatlak mit szólsz? - kérdezem tőle izgatottan, elhatározva hogy ma minden figyelmemmel és nem létező szakértelmemmel megpróbálom meggyógyítani, amire Ő hevesen bólogatni kezd, már amennyire legyengült állapota engedi. - Akkor futás a szobádba, mindjárt megyek! - paskolom meg a fenekét, Tae pedig vigyorogva spurizik is a lépcső felé, hogy eleget tegyen a kérésemnek. 

- Na és velem mi lesz? - Jungkook hangjára ijedten kapom a fejem felé, mert annyira elmerültem a barátom betegségében, hogy el is felejtettem, hogy a bátyjával érkeztem, így zavartalanul indultam meg a konyha felé, abban a tudatban, hogy egyedül vagyok. - Engem is ápolni fogsz? - huncutul húzogatja a szemöldőkét egy perverz mosoly kíséretében, amit egy szemforgatással és egy megérdemelt vállba vágással díjazok, amikor mellém somfordál azzal a piszkos grimasszal az arcán. 

- Felejtsd el. - vágom hozzá, majd sarkon is fordulnék, hogy elkészítsem végre Taehyung teáját, amikor két izmos kar fonódik a derekamra, ezzel ismét megállítva a "gyógyítsuk meg a legjobb barátom" hadműveletben. Jungkook a nyakamba fúrja a fejét és egy édes, kínzó kis csókot hint rá, amitől végig fut a kellemes borzongás a testemben. Mikor váltottunk át arra, hogy a testem ilyen hevesen reagál minden egyes érintésére? És Ő mikor kezdte kiismerni a gyengepontjaim?

- Pedig azt hittem együtt töltjük a napot. - duruzsolja, amitől jólesően felsóhajtok, mert meleg lehelete kényezeteti a nyakam érzékeny pontjait, ezzel elérve azt is, hogy képtelen legyek rajtunk agyalni. Már ha van ilyen egyáltalán.

- Taenek szüksége van rám. - motyogom zavartan, de a hangulatom gyorsan fordul, attól ahogy Jungkook reagál.

- Nekem is. - vágja rá, és nem kerüli el a figyelmem a kissé durcás hangvétel sem. Értetlenül pillogok fel rá a vállam felett, amennyire csak a meghit ölelésünk engedi, de Ő ezt látszólag nem is érzékeli. Én is csak a gondolataimba veszek egy pillantra, míg ki nem ránt onnan az igazán szórakoztató, ám meglehetősen furcsa felismerés. Talán csak nem féltékeny és több időt akar velem tölteni?