Real me /Jikook ff./

16. Rész

Jimin szemszöge.

- Szia. - köszönök bele a telefonba félénken, miközben csitítgatom Kookot, aki máris kíváncsi tekintettel kérdezget hogy ki az. 

- Elmondanád, hogy hol az Istenben vagy suli időben? - csattan az ideges hang a túloldalról, amire egy pillanatra be is hunyom a szemem, mert egyáltalán nem csökkenti a görcsöt a gyomromban ez a hangtónus. - Segítek, ne próbálkozz azzal, hogy az iskolában. 

Nagyot sóhajtok, majd megdörgölöm idegességemben az orrnyergem, mert tudom, hogy kemény menetnek nézek elébe, pedig igazából számíthattam volna rá. Csakhát néhány dolog túlságosan is elterelte a figyelmem, így most ihattam a levét a hülyeségemnek. 

- Naaaaaam.- húzom el a nevét édesen, hátha ezzel meghatom, de persze semmi pozitív reakciót nem kapok, csak csend fogadja gyenge próbálkozásom, ami jelzi, hogy továbbra is a válaszomra vár. Lehetőleg valami értelmesre. - Rosszul voltam a suliban, ezért nem maradtam bent, oké? 

- És nem tudtad volna jelezni valamelyik osztálytársadnak, mint mindig? Tudod te mennyire megijesztett, amikor az osztályfőnököd felhívott, hogy nem tudják mi van veled? - mondja ezt már nyugodtabb hangon, helyette inkább az ismert aggódását hallom ki és egy icipici élt a viselkedésem miatt. Namjoon tökéletes unokatestvér, aki remekül ellátja a felügyeletem, de néha annyira tud értem aggódni, mintha legalább az egyik szülőm lenne, pedig csak öt év van közöttünk az Ő javára. 

- Ne haragudj, de olyan gyorsan történt minden, hogy eszembe sem jutott. - szabadkozom egyből és tényleg rosszul is érzem magam, hogy nem is gondoltam rá, hogy valakinek üzennem kellene, ahogy mindig is szoktam. Az osztályfőnökkel úgy szól a szüleim és Namjoon megállapodása, hogy Őt keresik elsőkörben, ha valami van velem, viszont ha csak egy megfázás van a dologban vagy pár napra valami miatt nem megyek, akkor elég ha én szólok az osztályból valakinek, aki továbbítja az infót és így nem egyből az unokatestvérem zaklattják, aki elég elfoglalt az egyetemmel. 

- És már jobban vagy? - kérdezi halkan és érzem, hogy megvan az áttörés. A testem el is ernyed, ahogy távozik belőlem a feszültség, így már nyugodtan viszonzom Jungkook nyugtató simogatását, aki eddig a mancsai közt tartotta a szabad kezem és azt cirógatta, miközben áthatóan, válaszra várva vizslatott nagy szemeivel. 

- Ühüm.  - hümmögök, és elejtek egy kis mosolyt is, de ezt csak Jungkook láthatja, aki viszont örömmel fogadja, hogy már én sem vágok olyan arcot, mint aki a kivégzőjével beszélget. Ennek örömére el is dől, és az ölembe helyezi a buksiját és onnan néz fel rám. Annyira édes, ahogy pillog rám nagy szemeivel és kisfiús vigyorával, hogy alig bírom ki, hogy ne kuncogjak fel és a buta mosolyom ne repessze szét az arcom. Simogatni kezdem férfias pofiját, amit jóleső morcogással fogad, és el is merülnék ebben az idilli helyzetben, ha Namjoon nem emlékeztetne rá, hogy egyébként még mindig vonalban vagyunk. 

- És egyébként hol vagy most? Mert tuti nem otthon. 

- Honnan tudod? - kérdezem gyanakodva, miközben megpöcökölöm Jungkook orrát, amiért alulról rábökött a tokámra, ami az Ő szemszögéből nyilván nagynak látszott, és ez remekül szórakoztatta is, míg engem már kevésbé. Most kissé összehúzott szemekkel sértetten pillog rám, de én csak gonoszan vigyorgok a durcis pofiján. Ki mi érdemel, kedves Jungkook.

- Onnan, hogy itt állok a nappalidban, és hacsak nem álcázod magad tökéletes ebédlőasztalnak, akkor nem vagy itt. - osztja meg velem az álláspontját Namjoon, amit a nevetésem követ, amit Ő is viszonoz. Már határozottan nem olyan paprikás a hangulata, mint a hívásunk elején, amit gondolom annak köszönhetünk, hogy megnyugodott, élek még, és nem kell anyuék haragjával megküzdenie.