Real me /Jikook ff./

39. Rész

Jimin szemszöge.

Idegesen dobolok a lábammal a földön, miközben az ujjaimmal görcsösen szorítom a bögrém, amiben a teám gőzölög. Tae újra és újra megtölti nekem, hogy hátha tényleg nyugodtabb leszek tőle, de én egy picike hatását sem érzem az egyébként csodálatos ízű kamillás italnak. Az idegesség egyszerűen felőröl, de képtelen vagyok tenni ellene, amíg nem tudok biztosat Jungkook hogyléte felől. Mióta tegnap délután elvitték a rendőrök, azóta itt szobroztam náluk és csak arra vártam, hogy Jungkook anyukája valami infóval szolgáljon számunkra. Ő azonnal utánuk sietett és azóta is bent van a rendőrségen. Tae és én is vállalkoztunk, hogy bemenjünk, de a szüleik hallani sem akartak róla, amit jobban belegondolva meg is értettem. Jobb is Jungkooknak, ha felnőtt támogatás van vele, illetve a jelenlegi állapotomban csak jobban idegesíteném Kookot, mint amennyit segíteni tudnék neki.

Viszont a várakozást finoman fogalmazva sem viseltem jól, teljesen kikészített. Vagy talán inkább az, hogy ennyire tehetetlennek éreztem magam ebben a helyzetben, amit ráadásul én okoztam. Vagyis, nyilván nem én jelentettem fel Kookot, de nem tudtam szabadulni az érzéstől, hogy ez csak miattam történt így. Hibásnak éreztem magam, nagyon is.

Ez volt a másik érzés, amivel nem tudtam megbirkózni magamban: a bűntudat. Hogy miattam volt ebben a helyzetben. Ha nem velem járna, Jaebum és Jackson nem fordultak volna ellene, és akkor a bántalmazásomkor nem kelt volna a védelmemre. Talán Tae miatt akkor is bevállalta volna a harcot, de biztos vagyok benne hogy akkor sem jött volna létre a feljelentés. Azt elsimították volna maguk közt.

Erre most miattam, minden darabokra hullik. Gyűlöltem magam érte.

A hajamat tépem, miközben a könnyeim újra folyni kezdenek. Ha Tae nem tömne ilyen serényen az anyukájuk nyugtató teájával, már biztosan kiszáradtam volna, annyit sírtam. Amikor az említett észre veszi hogy ismét a könnyeimmel küzdők, a bögrét szorító kezemre simítja a nagy tenyerét.

- Minnie, kérlek. Minden rendben lesz, ugye tudod? Anyáék nem engedik, hogy Kooknak ebből bármi baja is származzon.

- Tudom. - sutyorgom vissza halkan, mert az órák óta tartó sírásom miatt már nagyon hangom sincs.

- Akkor ne sírj, kérlek. Kook hamarosan haza tér, és szüksége lesz rád. Vidáman és pozitívan, hogy ezen átsegítsd.

Megsimogatja az arcom és egy biztató mosolyt küld felém, de esélyem sincs reagálni az elhangzottakra, mert végre mozgást hallunk az ajtó felől. Döbbenten pislogunk egymásra, hogy aztán egyszerre felpattanjunk és a bejárathoz siessünk. A szívem szinte kiugrik a mellkasomból, amikor meglátom Kookot is a szülei mellett, annak ellenére is hogy mindhárman nagyon kimerültnek tűnnek. Hamar észre veszem, hogy nincs jó kedvük, így idegesen tiprodok Tae mellett, főleg amikor az anyukájuk egy hűvös pillantással illet. Nem merek még mozdulni sem.

- Sziasztok. Mi volt? Minden rendben? - Tae lebombázza őket a kérdéseivel, miközben ki bújnak az utcai cuccaikból. Kook készül el először és már várom hogy hozzám lépjen, amikor szó nélkül elvonul mellettünk, egyenesen a konyha irányába. Még egy kósza pillantást sem vet felém.

Értetlenül, lesokkolva pillogok utána, pedig valahol számítanom kellett volna a közönyösségére, nem? Hisz megérdemlem, mert miattam van az egész. Csak halkan hallom, hogy Minseok azt mondja, a konyhában elmesélik mi történt. Mindannyian Kook után mennek, senki nem fordít rám figyelmet, amit alapesetben nem vetnék a szemükre, hisz nyilván Jungkook a legfontosabb, de mégis rosszul esik jelen helyzetben. Úgy érzem nem kellene itt lennem, de addig képtelen vagyok elmenni, amíg nem tudom mi a helyzet vele. Hogy mekkora kárt okoztam.