Real me /Jikook ff./

40. Rész

Jungkook szemszöge.

Négy nappal a haza térésem után is úgy keltem, mint akin átment egy úthenger. Igaz, ez már nem csak a rendőrségen tett látogatásomnak volt köszönhető, bár azzal kezdődött minden.
A nyomozók rendesen megcincáltak akkor, és nem tagadom, erősen aggódtam a jövőm miatt is. Amikor kiálltam Jimin és Taehyung védelmében, fel sem merült bennem, hogy bűncselekményt követek el annak ellenére sem, hogy tudtam, jogosan léptem fel. Ha ma történne ez, akkor sem cselekednék másképpen, ebben nem volt kétségem. Viszont most már sokkal inkább tudatában vagyok mekkora szarban is vagyok éppen.

Az viszont tény, hogy ezt csak magamnak köszönhettem. Vagyis pontosabban a kapcsolatomnak Jiminnel, és hogy így a barátaim ellen fordultam. Persze egy pillanatig nem bántam, hogy együtt vagyok Jiminnel, mert szeretem Őt. Őszintén, minden ellenére az egyik legjobb dolog, ami valaha történt velem. De tudtam azt is, hogy ha nem kezdek ki vele, ez a dolog nem fajult volna el idáig és a következmények sem lennének ilyen súlyosak, amikkel szembenézek, ha Jimin valaha is fellépett volna a saját védelmében. A nyomozó többször is elmondta, hogy fele ekkora szarban sem lennék, ha Jimin jogilag tesz valamit a bántalmazások ellen. Így viszont olyan volt, mintha csak utólag takaroznánk azzal, hogy Őt évek óta bántották. Jiminnel megegyeztünk, hogy senkinek nem mondjuk el, hogy én is bántottam, így én ehhez is tartottam magam. Így viszont a helyzet úgy állt, hogy ők is állítottak valamit, és mi is, és bár mindkét oldalon volt sérülés, a feljelentés az Ő oldaluk felé döntötte a mérleget. Hisz külső szemmel nézve, ha valóban a mi szavunk igaz, ezt nekünk kellett volna meglépni, de mi nem tettük, így most még rosszabbul állt a helyzetünk.

Amikor haza értem, gyerekes harag volt bennem is ez miatt, főleg hogy anyáék egész haza úton erről folytattak igencsak felpaprikázott veszekedést. Így amikor megláttam Jimin, őszintén szólva is meglepődtem már azon is hogy egyáltalán még nálunk van, pedig számíthattam volna rá. Viszont az általános közhangulat és a saját felzaklatott lelkivilágom alapján, hirtelen úgy döntöttem az a legjobb, amit tehetek ha csak elvonulok és nem foglalkozom vele. Nem tudtam volna mit mondani, és nem álltam készen egy veszekedésre sem a szüleimmel; ugyanis tudtam hogy csak idő kérdése hogy neki ugorjanak Jiminnek, így hogy itt találták nálunk. Talán azt hittem, ezzel megoldom egy időre az elkerülhetetlent.

Csak másnap tudtam meg, hogy a szüleim sem beszéltek vele végül, Tae elmondása szerint gyakorlatilag figyelmen kívül hagyták és mire neki feltűnt, Jimin addigra már elment. Akkor bukott ki anya az öcsémnek is, hogy nem is bánja ezt igazán, mert haragszik Jiminre amiért egészen eddig hagyta fajulni a dolgot és egyszer sem tett feljelentést. Sajnos csak ekkor esett le, hogy a szüleink ezt az egész történést tényleg csak és kizárólag Jimin hibájának tudták be és Őt okolták érte.

Nem értettem először anyáék mérhetetlen haragját, de aztán hamar észbe kaptam, hogy ők még mindig nem tudják hogy Jimint én is bántottam, így nem érthették miért is nem jelentette fel őket. Vagyis minket. Tae tudta ezt, de nem akart beárulni, viszont megértettem az érzéseit, ugyanis egyáltalán nem volt fair ezt Jimin számlájra írni. Így hogy én is aludtam rá, és tisztább fejjel láttam a helyzetet már tudtam, hogy akármi lesz is megéri harcolni az igazamért. Jimin igazáért.

Ehhez viszont kellett a szüleim osztatlan támogatása is, így végül én vettem rá magam a vallomásra, aminek a végén gazdagabb lettem egy anyai pofonnal, és életem legnagyobb lecseszésével. A következő hétre otthon tartottak volna amúgy is -ugyanis a nyomozó azt javasolta nekik-, de két napig egyikük sem szólt hozzám. Írni akartam Jiminnek, de végül úgy voltam vele, hogy majd akkor, ha elült végül a vihar. Nem akartam, hogy még inkább rajta csapódjon ez.