Real me /Jikook ff./

37. Rész

Jungkook szemszöge.

Úgy érzem, hogy az idő vas lábakon jár, és mintha egy örökkévalóság eltelne mire Jimin végre reagál az elhangzottakra. Eddig csak elveszetten pillogott rám, bár végül korántsem olyan a válasza, mint amire számítok.

- Neked elment az eszed? - robban rám mérgesen, amitől döbbenten nyílnak el az ajkaim egymástól. Tátogok, mint hal vízben, miközben Jimin keresztbe fonja a karjait a mellkasa előtt, amit alapesetben édesnek találnék, de most túl sokkos vagyok hozzá. Szinte nyoma sincs már a könnyes szemeknek és a szomorú baba arcnak, helyette inkább majdnem hogy felnyársal a tekintete.

Mivel nem tudom mivel is váltottam ki ezt a reakciót, segélykérő pillantást vetek végül az öcsém felé, akinek könnyes a szeme, mintha elérzékenyült volna, de közben Ő is meglepett tekintettel nézi hol Jimint, hol engem. Így mivel tőle nem várhatók biztatást, igyekszem megemberelni magam hogy kinyögjek valamiféle választ, de ez baromi nehezen megy. Az előbb még majdnem a szakításunkat éltem meg, erre most úgy állok itt életem szerelme előtt mint egy megszidott gyerek, akit rosszaságon kapott az anyja. Túl intenzív érzelmi hullámvasút ez nekem.

- Miért? - kérdezem végül kissé félszegen csendülve. Jimin megemeli egyik szemöldökét, mintha valami hülyeséget mondtam volna, de amikor látja, hogy össz-vissz ennyi a reakcióm, mérgesen szuszant egyet.

- Mi az Istenért akarnálak elhagyni? - csattan fel frusztráltan és tudom hogy választ vár, de én képtelen vagyok megadni ezt neki, mert csak az ismétlődik a fejemben, ami elhagyta csodás ajkait. Azt sugallják ezek a szavak, hogy nem szeretne szakítani velem, és még a feltételezést is sértőnek találja, így megkönnyebbülten szuszanok fel, de persze csak magamban. Kívülről még mindig úgy festek, mint akit a kivégzésére visznek.
Mivel Jimin láthatólag várja a válaszom, vetek egy kósza pillantást Yoongi irányába, mielőtt ismét a mérges kis picurom szemeibe néznék, amik dühösen és hitetlenül csillognak.

- Hisz megcsókolt. - magyarázom az álláspontom, jobb kezemmel Yoongi felé intve, mintha ez mindent megmagyarázna és folytatnám is az eszme futtatásom, ha Jimin nem vágna a szavamba ismét.

- Akkor kérdezd meg mit kapott érte cserébe, miután ott hagytál minket.

Ha lehetséges még sokkosabb leszek, mint az imént, de közben teljesítem Jimin kérését. Kérdő tekintetem Yoongira emelem, aki így jobban megnézve már nem tűnik olyan elszántnak és mérgesnek, mint odalent. Helyette ő is inkább hallgatag, amit nem igen tudok hova tenni. Amikor Yoongi érzékeli a tekintetem, egy nyűgös sóhajt hallat, mintha nagyon nem akarna válaszolni, de végül még is megteszi.

- Pofon vágott, majd elzavart. - mondja a fejét lehajtva, mintha szégyelné magát az eseményekért. A fejem hátsó szegletében felszólal egy gonosz kis hang, hogy miért van még mindig itt, ha a picurom elzavarta, de végül elnyomom ezt magamba és helyette arra koncentrálok hogy ez mit is jelent számomra.

- Akkor velem maradsz? - emelem vissza kérdő, de egyben végletekig reménykedő tekintetem Jiminre, aki úgy tűnik megtörik ettől. Látom rajta, hogy tartaná még a mérges kifejezését, de ehelyett végül arca megenyhül és közelebb lépve hozzám, felsimít a két karomon egészen a vállaimig.

- Igen, Kook. - mondja halkan egy kis vigyorral, ami az én arcomra is varázsol egy apró, boldog kis somolyt, bár még mindig tele vagyok kérdésekkel. - Szeretlek téged. Nem érdekel mi volt már régen köztünk, nekem csak az számít aki most vagy. És én úgy érzem te vagy az igazi számomra.

A boldog, csupa fog vigyor megállíthatatlanul szalad fel az arcomra a szavai hallatán, miközben a szívem újra visszatöltödik boldogsággal. Mintha arra pár pillanatra összetört bolond kis szerelmes szívem újra összeállna hogy csak ezért a csodás srácért dobogjon. Nem is tudom megakadályozni a reakcióm, ami nem kicsit lepi meg kis társaságunk minden tagját, de főleg Jimint, amikor felkapom a vállamra és a szobám felé fordulok felé.