Bethany-amíg a csillagok ragyognak/BEFEJEZETT

p a r t t e n

De van az a mondás, hogy minden jó után következik valami rossz, és ez a mi történetünkben sem volt másképp.

Ez volt a vihar előtti csend, és pont ezért senki sem számított arra, hogy közénk is lecsap.

Temérdek fájdalomcsillapítóval a testemben, toltak végig a kórház folyosóin. Nem éreztem már semmit. A testi fájdalmaim megszűntek, de lelkileg oadlón voltam. Legszívesebben ordítottam volna, de egy hang sem jött ki a torkomin. Mindent lassított felvételben éreztem. A hordágy mellett, kék ruhás ápolók siettek és mindenfajta csövet pakoltak, közben egymásnak kiabáltak, de semmit sem értettem. Csak a mozgó szájukat láttam, és a vészjósló tekintetüket. A testembe túl sok nyugtató került. Közelről hallottam, a szívem eszeveszett dobogását. Szemeim égtek a sírástól, de már arra sem volt energiám, hogy sírjak. Nem bírtam semmit tenni. A szemeim minden egyes pillantásra egyre jobban leragadtak, és percek múlva minden sötétségbe vonult.

Egy órával korábban

Éjfél múlhatott néhány perccel, amikor megébredtem. Nem éreztem mást, csak azt, hogy vert a víz, és iszonyúan görcsölt a hasam. Minden másodperc óráknak tűnt, és nagyokat nyilalt, minthakést forgatnának bennem. Fájt, görcsölt, és a könnyeim patakokban folytak.

-Ryan kérlek vedd fel a telefont!-suttogtam a kezemben tartott készüléknek, majd az hirtelen kiesett a kezeből, mert ismét hatalmas fájdalom, járta át a testemet. Az oldalamon feküdve, felhúzott lábakkal próbáltam enyhíteni, és imádkoztam, hogy ez csak egy rossz álom legyen.

Újabb és újabb görcs kezdett folytogatni, és közben minden errőmet beleadva, a telefonomért nyúltam. Ismét hívni kezdtem a fiút.

-Kérlek!Kérlek szépen vedd fel a telefont!-sírtam, mire a hívást jelző hang felszólalt.

-Ash!-szólt bele álmosan-Mi a baj?-kérdezte, de éreztem a hangján, hogy aggódik.-Ash?-kérdezett vissza, miután meghallotta a sírásom.

-Kérlek Ryan!-szipogtam-Valami baj van a kicaivel!-sírtam fel

-Ash! Maradj vonalban! Azonnal indulok!-mondta és hallottam ahogy sietve öltözni kezd-Itt vagyok Ashley! Megyek! Nem lesz semmi baj!-kezdett nyugtatni, de ő sen volt nyugodt

-Nem Ryan! Semmi sincs rendben!-mondtam volna, de dgy újabb éles fájdalom hasított végig.-Csak kérlek gyere ide!-sírtam

-Úton vagyok! Sietek!-mondta

-Várj!-kiáltottam rá, vagyis a telefonra-Óvatosan vezess kérlek!-kértem

-Hívom a mentőket! Mindjárt ott vagyok!-mondta, majd bontotta a vonalat.

-Nyugi picur!-simogattam meg a hasamat-Apu hamarosan itt lesz!-zokogtam

Hosszú percek után az ajtóm kivágódott, és belépett rajta a fiú.

-Jézusom Ash!-szaladt oda hozzám, és a karjaiba zárt

-Sajnálom!-suttogtam a mellkasába, majd ráemeltem a tekintetem, ami vörösesen csillogott a sok sírástól.-Minden rendben lesz ugye?-kérdeztem zokogva

-Minden rendben lesz!-válaszolta, de hangjában éreztem, hogy egyáltalán nem biztos benne. Nyugtatás képpen belepuszilt a hajamba, és mégjobban átölelt.-A mentő már úton van! Nyugodj meg Kicsim!-feküdt le mellém az ágyra és hátulról átölelt.

-A kisbabánk!-ordítottam fel, egy újabb nyilalás után-Kérlek! Ryan kérlek!-zokogtam

-Szeretlek!-suttogta-A kisbabánk jól van! Oké?-fogta tenyere közé az arcomat

-Nem lesz semmi baj!-suttogtam halkan, megpróbálva meggyőzni magam

Nemsokkal később megérkeztek a mentősök és onnantól minden összefolyt.

-Jövök utánnad kocsival rendben?-kérdezte Ryan, mire aprót bólintottam

Vissza a jelenbe

Egy ismeretlen helységbe ébredtem, ahol gépek csipogása töltötte be az egészet. Az orromba hamar beszökött a fertőtlenítő maró szaga és megébredtem.

Kórházban vagyok!

Ekkor mintha fejbe csaptak volna, minden eszembe jutott. Minden!

-Mi történt? Hogy van a kisbabám? Hol van Ryan?!-ültem fel, és kiabálni kezdtem. -Valaki! Kérem!

-Jöjjöj Doktorúr! Mrs. Briston felébredt!-kiabált egy nővér a folyosón, és berontott az ajtómon

-Hol van? Mi történt a kisbabámmal? Kérem?-kiabáltam, mint egy őrült. A nővér megpróbált lefogni, de kitéptem a karjaimat-Mondjon már valamit?-könyörögtem, majd sírvafakadtam-Kérem! Kérem!-zokogtam, és akkor belépett az orvos

-Hogy érzi magát Ashley?-kérdezte nyugodtan, és megállt az ágyam mellett

-Mégis, hogyan lennék?!-kiabáltam rá- Mi-mi történt?-kérdeztem zokogva-Mondjon már valamit kérem!-csaptam a takaróra, kissé hisztérikus állapotban.

-Először is nyugodj meg kérlek!-próbált nyugtatni a doktor.-Nos!-igazította meg a szemüvegét, majd vett egy mély levegőt!-Nagyon sajnálom Ashley! De a kisbabáját elvesztette!-mondta én pedig nem bírtam felfogni a szavait

-Mi?-kérdeztem, és a torkomban dobogó szívem folytogatni kezdett

-Részvétem!-mondta

-Mi?-kérdeztem újra-Mi? Miért nem mentette meg? Miért hagyta meghalni?-kiabáltam

-A szervezeted nem bírta befogadni a kicsit, az pedig ezért reagált így! Semmi esélyünk sem volt!-mondta

-Mi?-kérdeztem-Mi?-zokogtam fel-Megöltem? Megöltem?-kiáltottam sírva

-Nem Ashley! Nem erről van szó!-szólalt fel az orvos

-De!-kiabáltam rá-Megöltem!-sírtam, majd egy adag altatót nyomott a nővér a karomba, és lassacskán minden elsötétült.

-Én vagyok a hibás!-suttogtam egy utolsó könnycsepp kíséretében.