Egész este tombolt a vihar odakint, mintha az időjárás belelátott volna a lelkivilágomba. A kórházi szobám ablakán versengetek az essőcseppek, akár csak az én könnyeim.
Sohasem hittem, hogy valami tud ennyire fájni. Sosem gondoltam volna, hogy ez megtörténhet.
Olyan picike volt.
Egyszer sem foghattam a kezembe, egyszer sem simogathattam meg, és adhattam puszit az arcára. Sosem foghattam meg az apró kezecskéit, sosem.
Sosem láthatom felnőni, mert elvesztettem.
Minden halvány kép, ahogyan láttam magam előtt a családunkat, most egyszerre szerte foszlott apró darabkákra.
-Jóreggelt Ashley!-lépett be egy tálcával a kezében egy nővér.-Hogy vagy?-érdeklődött kedvesen
-Hol van Ryan?-kérdeztem, alig hallhatóan, és felültem az ágyban
-Ő az, aki itt volt amikor behoztak ugye?-kérdezte és kihúzta az ablakaimon a függönyömet. A vihar elmúlt, a nap sugarai immár szépen süttöttek be a kis szobába.
-Igen-mondtam halkan
-Megnézem, és idehívom!-rakta le mellém a reggelit, majd kiment a folyosóra.
Perceken keresztük csak vártam, hogy végre belépjen, azn a fehér ajtón, és végre megölelhessem.
Mindennél jobban szükségem volt rá. Karjaiban akartam érezni magam, ahogy szorosan átölel, és nyugtatóan valamit suttog a fülembe.
Ekkor nyílt az ajtó, és szemeimet rögtön felé kaptam, de a fiú tekintete helyett, a nővérke szomorú arckifejezésével találtam szembe magam.
-Hol van?-kérdeztem elszorult torokkal, szinte éreztem a válaszát, mégsem voltam képes felfogni.
-Sajnálom! Csak a barátai vannak odakint, a fiú nincs itt!-válaszolta
-Mi?-kérdeztem, és ismét rámtört a sírás
-Miután kihoztuk a műtőből elment, és azóta nem jött vissza!-felelte.
Nincs itt.
-Miért?-kérdeztem zokogva-Szügségem van rá!
-Behívjak valakit esetleg?-kérdezte a nővér esetlenül
-Ryant akarom! Meg a kisbabámat!-sírtam-Kérem!
-Nyugodj meg!-jött közelebb
-Ne!-szóltam rá-Hagyjon békén! Miért? Miért?-zokogtam-A kisbabám! Az én kicsi babám! Miért nincs itt Ryan? Miért?-sírtam.
Tegnaphoz hasonlóan ismét egy kisebb hisztériás állapotba kerültem.
Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy biztos csak hazament, és majd jön is, de tévedtem. Ryan sehol sem volt. Nem volt mellettem, pedig egyedül rá lett volna szükségem! Nem akartam láni senkit, se Rachel, se Loganékat, Ryan családját meg pláne. Senkit sem engedtem be, mert csakis egy emberre volt szükségem, de ő nem jött.
Az ajtó felé fordulva feküdtem, minden áldott nap. Arra várva, hogy belépjen rajta a fiú, de hiába. Nem jött. A többiek mindig itt voltak váltva egymást, de senkit sem akartam látni.
-Semmit sem ettél!-jött be a szobába a nővérke, már négy napja folyton ugyanazzal.
-Nem vagyok éhes!-suttogtam, majd a tekintetem ismét visszafordítottam az ajtó felé.
-Muszály enned valamit! Így nem fogsz felépülni!-mondta fejcsóválva
-Nem vagyok éhes!-mondtam újra
Egy falat ételt sem tudok lenyelni a torkomon. Nem vagyok képes rá.
Aztán, ahogy teltek a percek, órák, egyre jobban felemésztett a tudat, hogy a fiú, sehol sincs.
Miért is lenne? Az én hibám, hogy elvesztettük a kisbabánk! Az én szervezetem nem bírta befogadni! Az én hibám! Miattam halt meg a kisbabánk, és ezt sosem fogja megbocsátani nekem. Soha
De gondhattam volna, hogy a mi kapcsolatunk csakis kizárólag a kisbabánk miatt van. És most, hogy ő már nincs, nem is kiváncsi rám. Neki eddig tartott az egész. Pedig az utóbbi időben olyan jól kijöttünk, és mégis.
Magamra hagyott.
Meghalt a kisbabám, a fiú, akire szügségem van, itthagyott. Mi kell még?
Magamat okoltam mindenért!
A gondolataim szinte felemésztettek belülről. Minden egyes pillanatban, mintha folytogatna valami, és nem bírtam el vele..
Napokkal később kopogtak, mire nekem rögtön felcsillant a szemem, valahányszor valaki kopogott, vagy belépett az ajtón. De minden reményem szerte foszlott, amikor belépett rajta a legjobb barátnőm.
-Szia Ash!-hallottam meg Rachel hangját az ajtó felől
-Szia!-suttogtam könnyes szemekkel
-Bejöhetek?-kérdezte, mire aprót bólintottam-Hoztam áfonyás maffint és sajtos tésztát!-pakolt le a mellettem lévő asztalra-Azt mondják ez jó gyógyír ilyenkor.
-Köszönöm!-mosolyogtam el szomorúan
-Gyere ide!-ölelt át, mire kitört belőlelm a zokogás- Shhh! Semmi baj!-simogatta a hátamat
-Meghalt!-zokogtam
-Tudom! Tudom Ash! De minden rendben lesz okés?-vállt el tőlem, hogy a szemébe nézhessek
-Hol van Ryan?
-Fogalmam sincs!-válaszolt egy nagy sóhaj után, majd egy kis idő után folytatta- Amint behoztak a mentővel, azzonnal telefonált, és siettünk a kórházba. Csak vártunk, és vártunk és....-kezdte majd egy könnycsepp végig szaladt az arcán- Amikor a doki közölte a dolgokat, mindenki csak sírt, és Ryan csak nézett maga elé. Aztán felpattant és elment. Logan utánna ment, de sehol sem találta.
-Értem.-feleltem halkan
-Sajnálom Ash!-ölelt meg újra
-Nem, nincs semmi baj!-töröltem meg szipogva a szemem- Ez várható volt! Gondolhattam volna, hogy ez közöttünk csak ennyi volt...-legyintettem
-Ne mondj ilyet!-fogta meg a kezem-Próbálod magad erősnek mutatni, de én ezt nem veszem be! A legjobb barátnőd vagyok! Előttem nem kell azt mutatnod, hogy minden rendben!
-Semmi sincs rendben!-sírtam el magam- Szükségem van rá! Számíttottam rá, de nincs itt! Cserben hagyott ő is!-zokogtam
-Gyere ide csajszi!-ölelt át, és hagyta, hogy kisírjam magam a vállán.
-Szerinted miért hagyott itt?-suttogtam
-Fogalmam sincs!-simogatta a hátam.
Hiába hittem, hogy csak rosszabb lesz, ha találkozok Rachellel és a többiekkel, most mégis jó érzéssel töltött el, hogy itt volt velem.
Rájöttem, hogy nem szabad ellöknöm magam azoktól, akik itt vannak velem. Velük kell foglalkoznom, és nem azzal, aki faképnél hagyott.
Hát Ryan, ezt jól elszúrtad!
DU LIEST GERADE
Bethany-amíg a csillagok ragyognak/BEFEJEZETT
Romantik-Nem én vagyok az apja!-jelentette ki, kevésbé magabiztosan -Most komolyan azt hiszed hazudok?- futott végig az első könnycsepp az arcomon Nem válaszolt semmit csak beszállt a fekete audiba, és sebesen elhajtott. Ott álltam a parkolóban, és csak arr...
