Bethany-amíg a csillagok ragyognak/BEFEJEZETT

p a r t t w e l v e

A kórházban eltöltött napjaim alatt jöttem rá csak igazán, hogy mennyire szerencsés vagyok, hogy ilyen emberek vesznek körül.

Rájöttem, hogy felesleges az olyanokra pazarolni az időmet, akik nincsenek mellettem, mint a szüleim, vagy Ryan.

Borzasztóan fáj, és minden este könnyekkel alszom, mégsem tudom megtenni, hogy előttük sírok. Látom, hogy mennyire igyekeznek, csak azért, hogy jobb kedvem legyen, ezért nem akarom elrontani az ő kedvüket is.

Minden délutánt a szobámban töltötték. Valami rossz vígjátékot néztünk, és nem azért nevettünk, mert vicces volt, hanem, azért mert mennyire rossz volt. Sütik mellett beszélgettünk, és egyik nap még egy actyvityt is behozott Rachel, és azzal ütöttük el az időt. Hangosan nevettünk, miközben Logan balettozott, vagy Rachel mutogatta a tükörtojást. Ők voltak számomra az első napsugár, vagy a vihar utáni szivárvány.

Nem hagytak összezuhanni, és ezért örökre hálás leszek.

Mindannyian úgy látták, hogy jobban vagyok, és ennek örültek, de valójában egyáltalán nem voltam boldog. Hatalmas lelkiismeretfurdolásom volt ez miatt, de nem tehettem róla. Túl szép is lett volna, ha néhány nap alatt megbirkózom ezzel az egésszel. Azt hiszem ezzel sohasem fogok tudni. Évekkel később jobb lesz, abban biztos vagyok, de még nem állok készen.

-Naa ki hagyja végre itt ezt a koszfészket?-rontott be Rachel az ajtón

-Én!-tettem fel a kezem, és kiszálltam az ágyból

-Na kicsit lelkesebben!-kezdte kicipzározni a bőröndömet, és belepakolni az összehajtogatott ruháimat.

-Mi összeszedjük a cuccaidat! Te meg menj átöltözni!-tessékelt be az apró fürdő szerűségbe Franceska.

A csempének dőlve ültem a földön, és képtelen voltam megmozdulni. Féltem hazamenni, féltem elhagyni ezt a helyet. Ez tudom nemnormális, de valahogy azt érzem, hogy amint kilépek azon az ajtón, minden összeomlik.

-Kész vagy Ash?-kopogott be a legjobb barátnőm, mire észbekaptam, és felpattantam.

-Minden megvan?-kérdezte Fran, az ajtóban, és utóljára visszanéztünk az immár üres szobára

-Igen!-válaszoltam, és megindultunk a kijárat felé.

Ryan azóta se keresett, és a többieket is nagy ívben kerüli. Logannel úgy tesz, mintha nem is ismerné, a többieket levegőnek nézi, és teljesen kizárt mindannyiónkat. Egyedül Zac az akivel, továbbra is hajlandó kommunikálni, de megse említi ezt az egészet.

Rachel próbált kérdezgetni a fiútól, de ő sem hajlandó bármit is mondani, úgyhogy feladta. De lehet jobb is így. Megpróbálom kizárni a gondolataimból, amennyire csak tudom.

-Hova megyünk?-kérdeztem, amikor megészleltem, hogy nem a lakásom felé vesszük az irányt.

-Beugrunk egy kicsit a plázába!-válaszolta Rachel a kormány mögül

-Öhmm Okés! De miért?-értetlenkedtem továbbra is

-Veszünk neked néhány dolgot, meg beugrunk kajálni. Már én vagyok rosszul attól az undi kórházi kajától!-magyarázott tovább a lány, és lefordultunk a pláza parkolójába.

Első utunkat a kajáldák felé vettük, és egy-egy tálcányi kaja kíséretében leültünk egy szabad asztalhoz.

Miután mindannyian megebédeltünk, a ruhaüzletek felé indultunk. Útközben megpillantottam a bababoltot, és akarva akaratlanul egy könnycsepp futott végig az arcomon. Hirtelen törtek elő a néhány hete történt emlékek, és hogy mennyire jó volt mindent. Eszembe jutott az első igazi csókunk, és mintha egy kést döftek volna a szívembe.
Gyorsan letöröltem a kósza könnyeimet, és szorító torokkal indultam a lányok után.

Mindennél jobban haza akartam menni, bebújni a pihe puha ágyamba, és kibőgni magam. De a lányok lelkesedése nem hagyta, így velük tartottam a további vásárlásban. Nem akartam elrontani a kedvüket, így egy műmosollyal az arcomon folytattam az üzletek közti bolyongást.

-Biztos megleszel?-kérdezte Rachel az ajtómban állva

-Persze! Minden okés lesz!-válaszoltam és nyugtatás képpen megöleltem mindkét lányt

-Biztos?-kérdezte Fran is

-Nyugi! Megleszek tényleg!-mondtam ismét, és egy biztató mosolyt küldtem feléjük.

-Ha bármi kell csak csörögj oké?

-Okés!-feleltem, majd elvettem a bőröndömet a lány kezéből

-Jó éj!-öleltek meg ismét

-Jó éjszakát!-mondtam, majd becsuktam az ajtót távolodó alakjuk után. Az ajtónak támaszkodva fújtam ki a régóta benntartott levegőt és lecsúsztam a földre. Könnyeim szaporán hullottak végig az arcomon, légzésem felgyorsult, és hangos zokogásba törtem ki.

Bár nem akartam bevallani, mégis szörnyen hiányzott a fiú és a vele töltött idő. Hiányzott az ölelése, az illata. Magam előtt láttam, a mosolyát, hallottam a nevetését, és éreztem, ahogy a fülembe suttog. Minden olyan valóságos volt.

És eközben minden egyes emlékképpel, egy újabb fájdalom járta át a szívem.

Még mindig mardosott a bűntudat a kisbabám elvesztése miatt. Fel sem tudtam fogni, hogy elvesztettem, és a hiányába belepusztultam.

Eszembe jutott az első komolyabb beszélgetésünk a kanapén. Amikor későig beszélgettünk, és megérintette a hasamat. A kanapéra nézve mégjobban zokogni kezdtem.

Felkaptam az előttem heverő vázát, és földhöz vágtam. A szilánkok hangos csörömpöléssel szétpattantak a nappalim közepén.

Te jó ég! Mi az ördögöt művelek?

Teljesen szét estem, összetört a szívem, akár csak a padlón heverő váza.

Szilánkosra törtem, és úgy éreztem sosem tudom őket összeragasztani.

Sosem leszek ugyan az az ember, aki ezelőtt voltam.

Késő délután a csengő zavart meg. Felpuffadt arccal, kivörösödött szemmel, kócos hajjal, és elnyűlt otthoni ruhában nyitottam ajtót.

-Öhm..szia!-szipogtam felnézve az előttem álló alakra.

Várom a tippeket, hogy ki lehet a késő délutáni, vendége, Ashnek!

♡

Elérkeztünk a tizenkettedik részhez, vagyis a történet feléhez.

Nagyon köszönöm, mindenkinek, hogy itt vagytok, és részesei vagytok ennek a történetnek♡

Néhány sor a következő fejezetből:

-Hát.. Kész! Lefoglaltam!-fordítottam a laptopom, Rachel felé

-Még mindig nem hiszem el, hogy elmész New Yorkba!-mosolyodott el

-Hát hiszed vagy sem, de még én se fogtam fel teljesen!