Hosszú idő után, realizálódott bennen tetteinek miértje, és a bűntudat belülről kezdett felemészteni.
Csak szépen lassan, aztán ahogy egyre világosabb lett minden, teljesen eluralkodott rajtam.
Neki is pont annyira fájt mint nekem, ő is ugyan annyira szenvedett. Mindekettem máshogy gyászoltunk, mindketten csináltunk hülyeségeket, és a legfontosabb, hogy hibáztunk. A felismerés minden egyes másodperc elteltével rosszabb volt, és bűntudatom csak nőtt és nőtt.
Végig azért hibáztattam, mert magamra hagyott, de abba bele sem gondoltam, hogy én is pont ezt tettem.
Időre volt szüksége, és én nem adtam neki. Ha nem utaztam volna el, ha maradtam volna, és nem szaladok mások karjaiba, talán lett volna olyan, hogy mi. Talán segíthettünk volna a másiknak, de én gyáva módon elmenekültem, és tagadásba kezdtem.
Hallani se akartam a nevét, és a történteket, csak simán fogtam és elzártam őket, és a gondolataim legmélyére temettem mindent.
De a régi hegek felszakadtak, és minden egyszerre tört a felszínre.
Úgy éreztem újra és újra fulladok meg egy végtelen tengerben, miközben vad hullámai ide oda hányják a testemet.
Pulzusom az egekben, könnyeim vízesésként folytak végig az arcomon.
-Sajnálom!-fakadtam ki, és ironikus módon, most én voltam az ki bocsánatot kér. -Sajnálom! Annyira önző vagyok!-zokogtam és úgy ahogy voltam, levetettem magam a betonra. Nem érdekelt a gyönyörű ruhám, se az, hogy felfázhatok.
A lábaim megadták magukat, és teljesen szétestem.
-Semmi baj Ash! Az én hibám volt! Melletted kellett volna lennem!-ült le mellém, és kisöpört egy kósza tincset az arcomból-Shh! Csak ne sírj oke? Próbálj megnyugodni!-karolt át, mire én automatikusan is a mellkasának dőltem.
De a reakciójára egyáltalán nem számítottam. Ahelyett, hogy átkarolt volna, elhúzódott.
Ekkor éreztem, hogy a talaj szó szerint süllyedni kezd alattam, és megpróbáltam a lehető legmesszebb húzódni tőle.
Te jó ég! Mekkora idióta vagyok!
Mit gondoltam? Alig fél óra telt el, hogy ismét beszélünk....én meg....
A gondolatok ismét hullámként söpörtek végig rajtam, és ezzel saját magamat kínoztam.
De Ryan csupasz vállamhoz érő kezei hamar kizökkentettek. Fekete zakóját a hátamra terítette, és a karjaiba húzott.
Te jó ég!
A meglepettségtő levegőt is elfelejtettem venni.
-Ne szaladj el! Még a végén megfázol!-puszilt bele a hajamba, mire én is átöleltem.
Csak mi ketten voltunk, meg a millió csillag az égen. Hallottuk egymás szívverését, és a lágy szellőt, ahogy belekap egy-egy fa ágába.
Olyan régóta vártam erre, olyan sokszor elképzeltem ezt a pillanatot, mégis annyira hihetetlen.
A közelsége volt az egyetlen, ami helyrerázta zavaros gondolataim, és megnyugtatott.
Nem akartam gondolkozni. Nem akartam mást, csak élvezni a pillanatot, mert kitudja mikor lesz legközelebb...
-Szeretnék így maradni örökre!-szólalt meg, mintha csak olvasna a gondolataimba.
-Én is!-suttogtam mire nyomott egy puszit az arcomra.
Ami természetesen láng vörösre színeződött, még szerencse, hogy a sötétben ezt nem láthatta.
Fogalmam sincs meddig ülhettünk így, de tudtam, hogy az örökre nem tarthat örökké, bármennyire is szerettük volna.
YOU ARE READING
Bethany-amíg a csillagok ragyognak/BEFEJEZETT
Romance-Nem én vagyok az apja!-jelentette ki, kevésbé magabiztosan -Most komolyan azt hiszed hazudok?- futott végig az első könnycsepp az arcomon Nem válaszolt semmit csak beszállt a fekete audiba, és sebesen elhajtott. Ott álltam a parkolóban, és csak arr...
