Dawson & Beckett

3. Rész

Legalább egy óra eltelt, mire azok a vendégek, amikkel apám nem szándékozott részletesebben tárgyalni, elkezdtek hazaszállingózni. Egyik a másik után köszönte meg a vendéglátást, majd vette az ajtó felé az irányt, hogy a ház előtt parkoló autójukba beülve vitassák meg az események. Vagyis inkább a lényegtelen beszélgetéseken kívül azt, hogy Edward Dawson lánya, aki végre feltűnt az apja oldalán, sikeresen leöntötte az egyik színészt a konyhában. 

A pontosság érdekében, nem az egyik színészt, hanem azt a színészt öntöttem le, aki megérdemelte. Ez volt a legkevesebb, és még csak azt sem mondhatta, hogy direkt öntöttem le, mert nem láthat a gondolataimba. Így egy sajnálkozó mosollyal az arcomon kisétáltam a konyhából, vissza a nappaliba, majd a kertbe, hogy távol legyek mindenkitől. És kint is maradtam, amíg az utolsó nem a házban lakó ki nem tette a lábát a küszöbön. 

- Nem tudom miért viselkedtél ennyire undokul ma... - kezdett bele az apám, amint Brianna megterített a vacsorához. Igaz, hogy alkalmaztak cselédeket, de csak akkor, hogyha valamilyen "rendezvényre" került sor a házban. Amúgy meglepően mindent Brianna csinált. Ő főzött, mosott, vasalt, és még sok minden mást. Pedig amikor először bemutatta nekem őt apa, egyáltalán nem így képzeltem el. 

- Nem voltam undok - válaszoltam a legkevésbé sem kedvesen - Még mosolyogtam is.

- Amikor leöntötted Sebastiant - folytatta az egyébként befejezett mondatomat. - Amit miért is kellett?

- Mondtam már, hogy véletlen volt - sóhajtottam fel, de még én sem hittem volna magamnak. - És bocsánatot kértem tőle. Ejthetnénk a témát? - vontam fel a szemöldököm, mire mind a hárman bólintottak. 

A vacsora további része csendben telt, mármint az én részemről. Próbáltam csak informálódni, hogy mi is történhetett az elmúlt pár hónapban, amíg nem találkoztunk. Mint kiderült, nem túl sok olyan, ami érdekelne is. 

- Hé, Geneviève - lökte meg a könyökömet Logan, aki mellettem ült, mire csak szúrós pillantást vetettem rá.

- Mondtam már, hogy nem szeretem, hogyha így hívsz!

- Attól még ez marad a neved - vonta meg a vállát, majd visszatért az eredeti témához, amiről kérdezni akart - Lesz pár hét múlva egy meccsem, és tekintve, hogy apáék nem érnek rá, így arra gondoltam, hogy te eljöhetnél. 

A féltestvérem egész életében kosarazni akart, és szerencsére meg is adatott neki a lehetőség, azonban az nem, hogy a híres apja el tudjon menni a meccseire. Tudtam milyen érzés, nekem is sokszor lemondta apa a programokat amíg én jártam iskolába. Aztán egyszer már nem kérdeztem tovább, hogy eljön-e, mert tudtam a válaszát. 

Logan már nem volt kisgyerek, mégsem akartam, hogy olyan ember váljon belőle, mint amilyen belőlem vált, így bólintottam. Amúgy sem volt semmi dolgom, és nem is láttam még őt idén játszani. Főleg nem a gimis csapattal. 

- Lesz ott bárki az én évfolyamomból? - kérdeztem halkan, miközben már felfelé mentünk a lepcsőn. 

- Nem hiszem, maximum ha valakinek a kistestvére oda jár, de nem gondolnám, hogy összefutnál bárki olyannal, akivel kavartál volna. 

Na igen, nekem is volt szerencsém ugyanabba a gimibe járni még évekkel ezelőtt, ahova most jár Logan. Nem volt a kedvenc négy évem, főleg úgy, hogy elég hírhedtté váltam. 

- Ó, te azt csak hiszed, hogy nem tudnék összefutni valakivel - veregettem vállom az ajtóm előtt, és már nyitottam volna be, amikor visszafordult a saját szobája elől. 

- Mikor szándékozol elmondani, hogy mi is történt veled gimiben? - vonta fel a szemöldökét érdeklődve - Tudod, lehet, hogy már eltelt pár év, de pletykák még mindig felröppennek egyszer-egyszer. A tanárok mondják, hogy óvakodjak a te viselkedésedtől, és hogy biztosan nem lennél jó hatással rám ha többet lennél itthon.