Dawson & Beckett

10. Rész

- Mégis hogy érted, hogy 'eltűnünk innen'? - ráncolta a homlokát Sebastian. 

A szemeimet forgatva huppantam le a kanapéjára. 

- Úgy értem, hogy ha beleegyezel, akkor nem kell itt maradnunk. Neked nincs forgatásod, engem amúgy sem köt semmi ide és máshol, ahol esetleg nincsen ennyi pletykaéhes ember, talán nem csak hónapok múlva mutatkozhatnánk együtt. 

- Mégis hova mennénk?

- Bárhova. Akárhova. Mindenhova. 

Büszkén mondhatom, hogy alig fél órámba telt rábeszélni Sebastiant a dologra. Persze számítottam arra, hogy beleegyezik, de azt hittem legalább napokig kell majd nyüstölnöm a tervemmel. Úgy tűnik szerencsém volt. 

- Szólj legalább néhány embernek, hogy nem leszel itthon, de ne mondd meg nekik, hogy velem leszel. - adtam ki az instrukciót, miután átgondoltam, hogy pontosan mire is készülünk. - Ha tudnák, hogy ketten megyünk, biztosan megakadályoznának. Csak annyit mondj, hogy nyaralni mész. 

- Pontosan mikor is szándékozunk indulni? 

- Két nap múlva. A lakókocsi már nálam van, de még el kell intéznem néhány dolgot. - vontam meg a vállam. 

- Pontosabban?

- Holnap hajnalban indulok repülővel Londonba, hogy visszaadjam Leah-nak a lakáskulcsát. Illetve elviszek néhány holmit is, amit véletlenül itt felejtett. - válaszoltam egyszerűen. Nem lett volna értelme titkolózni. - Egy éjszakát ott leszek, aztán másnap jövök vissza. Előreláthatólag késő délután érek ide, utána elmegyek a lakókocsiért, majd valahol felveszlek, és mehetünk. 

Sebastian feldolgozta a hallottakat, majd csak egy kérdése volt. 

- Legalább egy elképzelésed van arról, hogy merre megyünk?

- Persze, először gondoltam maradhatnánk Kaliforniában, aztán majd amerre gondoljuk. 

Igen, hogyne, amerre gondoljuk. Ez sosem jelent jót, és ezzel a mondattal jutottunk el Kanadába, ahova egyáltalán nem terveztünk menni, de erről majd később. 

Másnap korán reggel már a reptéren ültem, várva, hogy bemondják a járatom számát. Tudtam, hogy hosszú út áll előttem, ahogyan azt is, hogy valószínűleg késő délután fogok megérkezni Londonba, mégsem tudtam kipihenni magam az előtte való éjjel. Kicsit talán túl sokáig maradtam este Sebastian lakásán, így meglehetősen fáradt arckifejezéssel ültem a reptér várójában. 

És ahogyan számítottam, valóban már sötétedés után érkeztem meg Londonba, ahol Leah vett fel a reptéren. 

- Nagyon elfáradtál? - kérdezte, miközben a csomagjaimat, pontosabban az ő csomagjait pakoltuk be az autója csomagtartójába. 

- Csak egy kicsit, nem vészes. 

Az út a reptértől a belvárosig rövidebb volt, mint emlékeztem rá, de még így is majdnem bealudtam. 

- Ne haragudj, hogy csak most szólok, - kezdett bele Leah, éppen amikor az előttünk lévő lámpa pirosra váltott, így meg kellett állnunk. - Tényleg sajnálom, de nem tudsz a vendégszobánkban maradni az éjszakára. Rokonok jöttek látogatóba és nem férsz el. De foglaltam neked hotelszobát a közelben, és holnap visszaviszlek a reptérre is. 

- Uhm, rendben, köszönöm. - Nem tudtam mit kellene reagálnom, majd eszembe jutott valami. - Nem azt mondtad, hogy a keresztanyád külföldön nyaral? A szüleid jöttek?

- Nem. - rázta meg a fejét, majd elhúzta a száját. - Az ő szülei. És csak hogyha eddig elfelejtettem volna említeni, van egy majdnem hat éves húga. 

- Igen, tudok róla. - bólintottam apró mosollyal az ajkaimon. - Ismerem őket. Volt szerencsém néhány éve találkozni velük. 

A lámpa újra zöldre váltott, mi pedig megindultunk egyenesen.

- Akkor tudod, hogy milyen a kiscsaj. Mármint nagyon szeretem, mert van amikor aranyos is tud lenni, de azért egy kicsit idegesítő. - sóhajtott fel Leah. 

- Igen, tudom, hogy milyen. Mint mondtam, találkoztam már velük. 

- És akkor ott van az is, hogy vigyázni kell azzal amit mondok, mert az én drága barátom csak az örökbefogadott gyerekük, és már nem egy kínos pillanatot szült a tudatlanságom. Még mindig nem értem, hogy hogyan vagyunk még együtt...

- Úgy, hogy szeretitek egymást. - vágtam rá, mire Leah csak egy halk morgást hallatott. - Megígérted, hogy egyszer majd elmeséled, hogy pontosan hogyan is jöttetek össze. 

- Igen, valóban megígértem. - forgatta meg a szemeit. - De még nem hiszem, hogy itt az ideje. Az se biztos, hogy a hétvégéig kibírjuk. 

- Viccelsz? Az öcsém után neked van az ismerőseim közül a legjobb szerelmi életed. Mióta is vagytok együtt? 

- Most volt három éve. 

- Akkor miért is ne bírnátok ki tovább?

- Mert mostanában furcsán viselkedik. Alig van velem, a legtöbb időt a bandával tölti. Most itt van a családja, így a négyszemközti beszélgetéseknek lőttek. Annyira vártam, hogy végre visszajöjjek Londonba és kettesben legyünk, de talán ha egyszer tudtunk azóta elmenni valahova. Akkor is csak egy ismerősöm kiállítására. 

És itt esett le újból, hogy másnak is megvannak a saját problémái, amiket nekik kell megoldaniuk. Senki sem fogja megoldani helyettük, így ők sem oldhatják meg helyettem az én problémáimat. 

- Biztosan túljuttok majd a dolgon. Szerintem együtt, de ha úgy van, akkor akár külön is. 

- Azért én is remélem, hogy együtt. - mormogta az orra alatt Leah, miközben befordult az egyik utcába. 

- Akkor, mikor meséled el, hogy hogyan jöttetek össze? - tértem vissza az eredeti kérdésemhez.

- Megmondtam, hogy nemsokára. Talán majd ha te rendbehoztad a saját kapcsolatodat. 

- Sebastian és én... mi újra megpróbáljuk. Azt hiszem. Legalábbis remélem, hogy jól fog kisülni a dolog. 

- Akkor már tényleg nem kell sokat várnod, hogy hallhasd az én történetem is. 

Leah leparkolt egy épület előtt, ami, mint kiderült a szálloda volt, ahova szobát foglalt nekem. Megköszöntem a fuvart, majd előkotortam a lakáskulcsát és a kezébe nyomtam. 

A kevés csomagomat amit vittem a vállamra kaptam, majd elindultam a fotocellás ajtó felé, hogy becsekkoljak a pultnál. 

Másnap délelőtt pedig újra a reptéren voltam,  visszapörgetve az üzeneteket amiket Sebastian küldött az éjjel. Bepötyögtem a címet, ahol a lakókocsi parkolt, majd az időpontot, hogy nagyjából mikorra érek oda. 

A repülőút újból hosszú volt, nem is beszélve arról, hogy felszállásnál zuhogott az eső, a pánikot hozva néhány utasra.

A taxi a reptértől egészen a parkolóig vitt, ahol kifizettem a fuvart, majd a táskámat a vállamra véve indultam a lakókocsi felé. A kulcsa nálam volt és én azokat a ruháimat amiket vinni akartam, már korábban bepakoltam. 

Sebastian már az ajtónak támaszkodva várt, fekete farmerben és egy fehér pólóban, szemét napszemüveggel takarva. Mellette a földön egy sporttáska, amely látszólag rendesen ki lett tömve. 

- Már azt hittem sosem érsz ide. - lökte el magát a lakókocsi oldalától. 

- Mit ne mondjak, megvoltak a rossz előérzeteim. - húztam mosolyra a számat. 

Sebastian közelebb lépett, majd egyik karját a derekamra téve magához húzott. Beszívtam a mellkasából áradó illatot, majd felemeltem a fejem, hogy a szemébe nézzek. 

- És most? Mihez kezdünk? - vonta fel a szemöldökét. 

Éreztem, ahogyan Sebastian másik keze is a derekamra kúszik, úgy ölel magához, mintha ez lenne a legfontosabb dolog a világon. Mintha én lennék a legfontosabb.

- Most? Most világgá megyünk.