Dawson & Beckett

14. Rész

Végülis teljesítette amit kértem tőle. 

Amikor nagyjából negyven perc után kiléptem a fürdőszoba ajtaján, a hotelszobát üresen találtam. Sebastian összeszedte az előző este szétdobált ruháit, gondolom felöltözött, és el is tűnt. Remélhetőleg örökre. 

Én is rendbeszedtem magam, felvettem egy farmert és egy ujjatlan pólót, majd már indultam is az Arabellával megbeszélt helyre. Azt hiszem egy kávézót emlegetett valahol a városban, ahol állítása szerint a lehető legjobb forrócsokit lehet télen kapni. Most azonban nyár volt, én pedig egyre jobban vágytam valami hideg italra ami észhez térít. 

Arabella már ott volt, és az egyik asztalnál várt, a tegnapi jegyzetfüzetével együtt. Ő már rendelt, és amint leültem, hozzám is odalépett egy ott dolgozó, hogy felsorolja a napi ajánlatot. 

Az gondolataim egy kicsit elterelődtek az előző hetekről abban a néhány órában amíg az íróval beszélgettem. Adtam neki javaslatokat egy-két hellyel kapcsolatban, illetve megegyeztünk, hogyha bármi kérdése van, akkor felhív, vagy ír egy üzenetet. 

- És, hova tervezed legközelebb utaztatni a szereplőidet? - kérdeztem, miközben egy újabb áfonyás sütemény felé nyúltam. 

- Egy kis szigetre, távol mindentől - sóhajtott fel, mintha neki is ez lenne a legfőbb vágya. - Valahova ahol tényleg nincsenek sokan, és egy kicsit úgy igazán kettesben lehetnek. Aztán még kell bele találnom valami fordulatot, hogy a végén ne együtt menjenek a reptérre, hanem legyen egy szívszorítóan fájdalmas elköszönésük, majd az epilógusban véletlenül összefussanak. 

- Pontosan miért is ilyeneket írsz? - vontam fel a szemöldököm. - Hiszen ezáltal olyan, mintha nem lenne befejezve rendesen a könyv...

Abbahagyta a tolla kopogtatását az asztalon, és egy újat kortyolt a jegesteába, amit rendelt. 

- Nem igazán szeretem, hogyha a történeteim csak a két főszereplő között alakuló romantikus szálról szólnak. - húzta el a száját a gondolattól. - Mindig igyekszem legalább egy kisebb, valamivel fontosabb dolgot is beleszőni a cselekménybe, amivel találkozhat az ember a való életben is. 

- De az emberek azért olvasnak és néznek filmeket, mert el akarnak szökni a valóság elől - értetlenkedtem. 

- Lehet. Számomra viszont mindig ezek a keserédes végződésű történetek tetszettek a legjobban, és most én is ilyeneket írok. - vonta meg a vállát, majd elmosolyodott. - És nagyon úgy tűnik, hogy az embereknek is tetszik. Mert mindenki tudja, hogy nem mindig boldog a befejezés. 

Elismerően bólintottam. Ezzel megfogott, tekintve, hogy én is így gondoltam. 

- Akkor egyáltalán nem hiszel abban, hogy valaki megtalálhatja a igazit - ejtettem ki undorral a hangomban a szót. - És akát huzamosabb ideig mellette is maradhat?

- Hiszek benne, de azok a könyvek, ahol boldog a befejezés, azok lehet hogy cselekményileg be vannak fejezve, de igazán úgy ahogyan az életnek is, minden történetnek csak egyféle vége lehet. Ezt már nem írja le senki, mert elrontaná az összhangot, de a vége mindig az, hogy azt veszíted el, akit a legjobban szeretsz.

Pár másodperc szünetet tartott, mintha már régóta készült volna egy ilyen beszédre, majd folytatta.

- Ez többféleképpen megtörténhet. Lehet a halál ami elválaszt, de lehet egy egyszerű félreértés is. - magyarázta. - Nem azt mondom, hogy az emberek nem élhetnek boldogan, és tudom, hogy amiket elmondtam, azok eléggé depresszívnek hangzanak, de ez az igazság. Hiszek abban, hogy megtalálhatjuk azt a valakit, akivel önmagunknak érezzük magunkat, és aki elfogad minket, azt is tudom, hogy ezt a személyt nagyon meg kell becsülni, mert apró dolgok is véget vethetnek az idillnek. Mégis egyszer majd egyedül találod magad. És lehet, hogy egy szép, hosszú életet éltetek le együtt, de könyörgöm, a mai világban erre az esély is csekély.