Dawson & Beckett

10. Rész

- Igazán mennem kéne...

Sebastian kissé összehúzott szemekkel fürkészte a tájat. 

A fák lombjai mögött már elkezdett hajnalodni.

- Nem hiszem el, hogy átbeszélgettük az éjszakát - ásítottam fáradtan, miközben próbáltam nyitva tartani a szemeimet. 

Azt mondják,  hogy jó társaságban gyorsabban telik az idő. Ezek alapján Sebastian az egyik lehető legjobb társaság volt, tekintve, hogy fel sem tűnt az idő múlása. 

- Azt hiszem beteget jelentek mára a forgatáson - hajtotta hátra a fejét és felsóhajtott.

- Az azt jelenti, hogy még maradhatsz - nevettem fel halkan.

- Attól tartok jobb lenne, hogyha lassan tényleg elindulnék, ha még a forgalom előtt haza akarok érni - állt fel, és egy pillanatra megtántorodott. 

Felé nyújtottam a kezem, hogy húzzon fel engem is.

Túlságosan fáradt voltam beszélni, mintha attól energiát veszítenék, hogy akár csak kinyitom a számat. 

Kikísértem Sebastiant a nappalin keresztül az utca felőli bejáratig, majd figyeltem, ahogyan beszáll az autójába, majd mielőtt elhajtana még lehúzza az ablakot.

- Holnap? 

- Mikor? - kérdeztem vissza fáradtan. 

Tényleg most kell ezt megbeszélni?

- Délután. - mondta egy kis habozás után. 

- Csak ne vacsorázni vigyél - húztam halvány mosolyra a számat, mire megrázta a fejét, majd elhajtott.

Hulla fáradtan battyogtam vissza a házba, majd nem törődve a már kinti világosodással, a lehető leggyorsabban igyekeztem a szobám felé. Semmit nem kívántam jobban egy kiadós alvásnál, és tudtam, hogy képes lennék az egész napot az ágyban tölteni. 

- Maya? - hallottam az öcsém hangját pont mielőtt benyitottam volna a szobámba.

A hang irányába fordultam, és meglepve tapasztaltam, hogy Logan éppenséggel már teljesen éber, és mintha nem is lenne fáradt. Pedig hajnal fél öt körül lehetett az idő. 

- Hol voltál eddig? - kérdezte suttogva. 

Megforgattam a szemem, és igyekeztem nem állva elaludni.

- Most ment el Sebastian - ásítottam, de én is próbáltam halkabbra venni a hangomat. Még csak az kellene, hogy apa is felkeljen. 

- Itt töltötte az éjszakát? - húzta össze a szemöldökeit rosszallóan. 

- Igen - bólintottam, és már majdnem bent voltam a szobámban. 

- Nem hallottalak titeket - fűzte hozzá, mire hogyha nem lettem volna fáradt, akkor biztosan elnevettem volna magam. 

- Kint voltunk a kertben... Beszélgettünk.

- Beszélgettetek? Komolyan? - esett le az álla - Jól érzed magad? Nem vagy te beteg?

Szúrós pillantást vetettem rá, majd megráztam a fejem. 

- Ha ennyire érdekel az életem, akkor hajlandó vagyok később mesélni róla, de most kérlek engedd meg, hogy pihenjek egy kicsit - ásítottam újból.

Nem szólt többet, hagyta, hogy benyissak végre a szobámba, és úgy ahogy voltam, pulóverben és farmerben bedőltem az ágyba. A telefonomat ledobtam magam mellé a földre, és valahogyan még magamra rángattam a takarómat. Ha emlékezetem nem csal, nem kellett egy perc ahhoz, hogy elfelejtsem minden problémámat és elaludjak.