Dawson & Beckett

11. Rész

- Te tényleg ide jártál iskolába? 

Sebastian hangja megdöbbentséget tükrözött, miközben a volt középiskolám folyosólyán haladtunk végig, egészen a tornateremig, ahol a az öcsém meccse lesz. 

- Nem tudom eldönteni, - néztem rá szúrós szemmel - hogy azon vagy-e meglepődve, hogy ide jártam, vagy hogy egyáltalán jártam...

- Azon, hogy ide - válaszolta meg, majd megrázta a fejét. - Miért gondolnám, hogy egyáltalán nem jártál? 

- Nem te lennél az első - forgattam meg a szemem, de mosolyra húztam a számat.

Valóban nem ő lett volna az első, de sosem vettem sértésnek. Mármint annak kellett volna vennem, de valahogy nem igazán érdekelt az emberek véleménye. 

- És, milyen tanuló voltál? 

- Nem a legjobb - húztam el a számat, és nem igazán éreztem, hogy szeretnék visszaemlékezni azokra az évekre. - Nem is a legrosszabb, de egyáltalán nem voltam olyan kitűnő, mint Logan. 

Bólintott, de nem szólt semmit. 

Nem kérdeztem rá, hogy neki hogyan teltek az iskolás évei, nem gondoltam, hogy kifejezetten rám tartozott volna. Sőt, mi több, úgy éreztem már így is túl sokat tudok róla. Elvégre ez az egész köztünk csak egy hazugság volt, és semmi kedvem sem volt túlságosan közel kerülni hozzá, mert a végén még hiányozna amikor már nem lesz mellettem. 

Azt pedig nem engedhettem meg magamnak, hogy hiányozzon. 

Nem hiányozhat majd pont Ő. 

Ő, akit amikor először találkoztunk, már akkor a pokolra küldtem. 

Igaz azóta változtak a dolgok, már nagyjából egy hónap eltelt, de nem kötődhettem hozzá. 

Akkora luxust végképp nem engedhettem meg. 

- Minden rendben? - kereste a tekintetem amikor megálltunk a tornaterem ajtaja előtt. 

Zöldesbarna szemei ügyesen próbálták álcázni a törődést, de túl sokszor találkoztam már hasonlóval. Most azonban akármennyire is leplezni akartam, én is törődtem vele. És ez elképzelhetetlenül megrémisztett.

- Persze, csak nem igazán jó emlékek kötnek ide, mert... - a mondatom a felénél elhalt.

Nem. Nem oszthattam meg vele ennyi mindent. 

Nem lehetne az életem része. 

Látszólag talán, de a valóságban nem. 

- Mert? - kérdezett vissza kíváncsian. 

Érdekelte.

A francba.

- Nem érdekes - ráztam meg a fejem, és újra mosolyt erőltettem az arcomra. 

Indultam volna a tornaterem ajtó felé, de Sebastian elkapta a csuklómat. Nem szorította meg nagyon, épphog éreztem, de nem engedett el. 

- De, érdekes - mélyült el a hangja, mintha tudná, hogy mennyire nem akarom megosztani vele a gondolataimat, mégis biztos lenne benne, hogy ki tudja szedni belőlem. - Feldúlt vagy. Látszik rajtad. 

- Nincs semmi baj - bizonygattam. - Ide jártam négy évig, felidéz egy-két nem túl kellemes emléket a hely, mint mindenkinek. Tininek lenni nem a legegyszerűbb. 

- Ezzel én is tisztában vagyok - forgatta meg a szemét kissé idegesen. 

Mégis miért volt ideges?