Dawson & Beckett

17. Rész

Minden rendben volt. De tényleg. 

Az, hogy végül mégis belementem abba, hogy Sebastiannal ne csak megjátszuk a kapcsolatot, nem is volt annyira rémes, mint gondoltam volna. Igaz, akkor sem arra számítottam, hogy az az idő lesz kényelmetlenül eltöltve, amikor csak Sebastian és én vagyunk, de hogy őszinte legyek, sokkal jobban alakultak a dolgok, mint amit el tudtam volna képzelni. 

Sosem hittem abban, hogy csak akkor lehet az ember boldog, hogyha kapcsolata van valakivel, akit (még ha nehéz is bevallani) de meglehetősen kedvel. Talán ez egy másfajta boldogság, amely valóban szinte az egekig repített, és ha csak néha egy-egy pillanatra is, de teljesen elfelejtkeztem a korábbi életemről, és soha többé nem akartam elmenni Los Angelesből. Vagy legalábbis Sebastian mellől nem. 

Pontosan ilyen pillanat volt az a kora októberi délután is, amikor fáradtan nyitottam be Sebastian lakásán. Alig két héttel előtte kaphattam kulcsot, és azóta is szinte mindig szívesen ki is használtam. Ő még a forgatáson volt, amiből már akkor csak pár hét volt hátra. 

Kint zuhogott az eső, így meglehetősen szétázva érkeztem meg, majd a kabátomat ki is terítettem az egyik konyhai szék hátuljára, hogy megszáradjon. Óvatosan megtapogattam a hajam, amely nedvesen tapadt a fejemhez. 

A konyhapulton elhelyezett vízforralóhoz léptem, és egy forró tea mellett döntöttem. Kellett valami ami egy kicsit felmelegít és visszaadja az életkedvemet a kinti szomorú időjárás után. Amíg a víz felforrt, én elvoltam azzal, hogy kipakoltam mindent amit vettem a közeli boltban. Péntek délután volt, ami egyet jelentett azzal, hogy este nem rendelni fogunk, hanem mi magunk fogunk vacsorát készíteni. Ebbe azért majdnem két hónap alatt beleszoktunk. 

A táska aljáról sikerült előhalásznom a sajtot is, amikor a kezembe akadt az egyik pletykalap, amit csak lekaptam a tartóról a pénztárnál. Úgy fordítottam, hogy lássam a címlapot, ahol örömmel konstatáltam, hogy nem a mi képünk szerepel. Pedig augusztus elejétől azért meglehetősen sokat voltunk a címlapon, főleg amikor a lesifotósoknak egyszer sikerült elkapniuk a pillanatot, amikor Sebastiannal az egyik helyi étteremből lépünk ki. 

Végülis igen, egyetlen egyszer engedtem neki, hogy egy szerinte normális randira is elvigyen, méghozzá egy vacsorára. Messze nem volt olyan jó, mint amikor a vidámparkba mentünk, vagy csak a városban sétáltunk, de kellemes csalódásként könyveltem el. Utána természetesen közöltem vele, hogy máskor azért valami érdekesebbel rukkoljon elő, de ő csak kiröhögött. 

A vízforraló egy kattanással jelezte, hogy az ő munkája véget ért, én pedig elővettem egy poharat a szekrényből, a kedvencemet, és egy meggyes teafiltert lógattam a kiöntött, még gőzölgő vízbe. Tapasztalatból tudtam, hogy legalább tíz percet kell várni, mire iható lesz, így a fürdőszoba felé indultam, végre tudomást véve arról, hogy még mindig csöpög a hajamből a víz, és a ruháim is nedvesen tapadtak rám. 

Sebastian lakása nem volt éppenséggel kicsinek nevezhető, sokkal inkább hasonlított egy apartmanra, méretében pedig akár ház is lehetett volna, annyi volt a különbség, hogy a lakás szimplán egy ház harmadik emeletén helyezkedett el. A környék megszokott volt, apám háza csak pár utcával volt odébb. A szomszédai szintén közszereplők voltak, az egyiküknek talán valamilyen valóságshowja volt, a másik pedig vízilabdás volt. Ők laktak az elsőn és a másodikon, a harmadik emeleti lakás ugye Sebastiané volt, fölötte pedig már csak a tetőtér volt, ahova nyáron ki lehetett ülni napozni. Már amikor le volt takarítva. 

A hálószobából nyíló fürdőben legnagyobb szerencsémre volt tiszta törülköző, így Sebastian szekrényében kutatva találtam magamnak egy melegítőnadrágot, amit ő már kinőhetett, de nekem még pont megfelelt, illetve az egyik pólóját, majd ezeket magammal hurcolva elfoglaltam arra tíz percre a fürdőszobát.