Dawson & Beckett

18. Rész

Újra esett az eső. A héten harmadjára és még csak csütörtök volt. 

A hetek csak repültek, és én hamar november végén találtam magam. A héten a meglepetések szinte a semmiből értek, kezdve azzal, hogy apámnak eszébe jutott a születésnapom, és olyan ajándékot vett, aminek örültem is. Aztán jött az öcsém, akinek valamilyen csoda folytán barátnője lett. Legnagyobb sajnálatomra ez a barátnő nem Penelope volt, akivel szerintem pont összeilletek volna, de nem számított, mert az öcsém boldognak tűnt. 

És ott volt Sebastian, aki hivatalosan is befejezte apám utolsó filmjének forgatását így lett egy-két szabad hónapja a következő munkája előtt. Ezt pedig személyesen közölte, azzal együtt, hogy ezt a pár hetet kifejezetten velem szeretné tölteni. Úgyhogy minden a lehető legjobban alakult. 

- Jó reggelt... - fordultam át morogva a másik oldalamra, miközben próbáltam kizárni a fejemből az ablakra pergő esőcseppek hangját. 

- Neked is.

Sebastian egyik karja a takaróval fedett derekamat karolta át, miközben a nyakamhoz hajolt, és lágy csókokat kezdett el hagyni a fülemtől egészen a vállamig. Majd vissza. 

Akármennyire is próbáltam kizárni a gondolatokat a fejemből és újra elaludni, nem igazán ment. És ezért nem magamat hibáztattam. 

- Ma sem kell menned sehova? - nyitottam ki a szemeimet fáradtan és éreztem, ahogyan Sebastian elmosolyodik, majd megrázza a fejét.

- Nem. 

- Akkor jó, mert nem is engedtelek volna el.

A hátamra fordultam és a kezeimet összekulcsoltam a tarkójánál. Egy utolsó pislogás után próbáltam megtalálni a tekintetét, ami az arcomon időzött, majd kissé felemeltem a fejem, és egy apró csókot nyomtam a szája szélére. Visszadobtam a fejem a párnára, és vártam a reakcióját. 

Nem kellett sokat időznöm, ajkai hamar megtalálták az enyéimet, én pedig újra azt éreztem, hogy csak mi ketten vagyunk a világon. Először furcsa volt, mármint még augusztusban, amikor elkezdtünk rendesen randizni, hogy ennyire megszűnik létezni körülöttem minden, de azóta már egészen megszoktam. Mármint természetesen megszokni nem lehetett, de már nem ért annyira váratlanul. 

Az elmúlt három hónapban igazán megtanultam milyen is szeretni valakit. Nem mondom, hogy nem volt rémisztő, de megérte. Oh, de még mennyire megérte, főleg hogyha az illető viszontszerett. Sebastian pedig minden kétséget kizáróan szeretett. És ezt nem egyszer mondta el, vagy éppen mutatta meg nekem. 

A kuncogásomat igyekeztem visszafolytani, miközben Sebastian ajkai újra a nyakamnál jártak, kezei pedig vagy a derekamon pihentek, vagy a takaró alatti meztelen testemen valahol próbálták velem elfelejtetni, hogy dolgunk lenne ma. 

Ezúttal meleg tenyerei a hátam alá nyúltak, így próbálva engem közelebb húzni magához. Ujjaimmal a hajába túrtam, mire felnézett rám, de még mielőtt újra megcsókolhatott volna, a telefonjának éles csengőhangja hasított bele a pillanatunkba. 

- Ezt nem hiszem el - morgott idegesen, miközben az eszköz felé nyúlt, hogy kinyomja a hívást anélkül, hogy elolvasta volna, a hívó nevét. Mikor végre visszatette az éjjeliszekrényre a telefont, újra felém nézett. - Hol is tartottunk? 

- Nagyon közel valami olyanhoz, ami szinte garantálná, hogy egész nap nem kelünk ki az ágyból. - haraptam be az alsó ajkamat, miközben óvatos mosolyra húztam a számat. - Tehát pont olyan lenne mint tegnap. Vagy tegnapelőtt. 

- Úgy mondod, mintha nem élvezted volna. - forgatta meg a szemét, és belebökött a a derekamba, mire akaratlanul is felnevettem. 

- Nem azt mondom, hogy nem élveztem - kapkodtam a levegőt, Sebastian pedig elkezdett csikizni. - Hé-hé-hé, ne már...