Dawson & Beckett

4. Rész

Hevesen dobogó szívvel kopogtam be a megadott szoba ajtaján. 

A portától ide vezető úton legalább háromszor képzeltem el a lehetséges végkimeneteleket. A legdurvább az volt, hogy nem tudtam elképzelni, hogy Sebastian miért éppen most változtatta meg a véleményét és hagyta el a menyasszonyát értem. Mondjuk erre hamar megkaptam a választ.

Alig kettőt kellett kopognom, az ajtó máris kinyílt, én pedig szembe találtam magam Sophia Beckett személyével. 

Életemben talán háromszor találkoztam vele még amikor Sebastiannal jártunk, és sikerült egészen megkedvelnem az akkor gimnazista lányt. Szókimondó volt és egy kicsit sem befolyásolta, hogy a bátyja híres színész. Ő azt hiszem orvos szeretett volna lenni, de azóta sok minden változhatott.

-Maya, milyen gyorsan megtaláltál. - húzta széles, önelégült mosolyra a száját, majd elállt az ajtóból és beinvitált. - Gyere be. Egy picikét meglepettnek látszol, csak nem Sebastianra számítottál? Sajnálom, vele nem szolgálhatok. 

Lehunytam a szemeimet egy pillanatra, tudatosítva magamban a helyzetet. Sebastian nem hagyta el a menyasszonyát értem, nem jött el erre a nyomorult helyre miattam és már nem szeret. Kifújtam az eddig benttartott levegőmet és igyekeztem visszatartani a könnyeimet. 

Hogyan jutottam el onnan, hogy nem randizok senkivel, odáig, hogy szinte kergetem Sebastiant?

Beléptem Sophie szobájába, aminek hasonló elrendezése volt, mint az enyémnek. Az ablak a tengerre nézett, és a függöny csak félig volt elhúzva. 

- Miért vagy itt? - szegeztem neki a kérdést, még mielőtt túlságosan belemerül a gondolataiba. 

Halkan felnevetett. 

- Tudom, hogy beszéltél a bátyámmal.

- Valóban találkoztunk a filmpremieren még pár hete. - bólintottam, de Sophie csak megrázta a fejét.

- Igen, azt is tudom. Ahogyan láttalak is titeket nagy sietve a szertár felé tartani. - vigyorgott rám, nekem pedig öszeszorult a gyomrom. - De én arra gondoltam, amikor utána az éjszaka közepén találkoztatok. Nem tudom mit mondtál neki, de azóta valami megváltozott. 

- Hogy én mit mondtam neki? - akadt fel a szemöldököm hitetlenségemben. - Megkértem, hogy gondolja át a dolgokat és hogy ne miattam ne vegye el Madisont, hanem maga miatt ne! Vagy csak nézzen magába és mondja meg, hogy mit is akar igazán. Nem tudom mégis miért bonyolítja túl a dolgokat amikor tudja, hogy szeretem és ő is szeret engem.

Sophie felém fordult, majd tett egy lépést, hogy közelebb legyen hozzám. 

- Nem tudhatod, hogy még mindig szeret-e vagy sem. 

- Dehogynem tudhatom - sóhajtottam fel, miközben ledobtam magam az egyik fotelbe. - Ő maga mondta nekem, mielőtt a szemembe hazudta, hogy Madisont jobban szereti, mint engem. 

- Honnan gondolod, hogy hazudott?

 Halvány mosolyra húztam az ajkaimat, visszagondolva arra a fél évre, amíg Sebastiannal jártunk. 

- A füle. - mondtam halkan. - Ha hazudik, akkor mindig egy kicsit megrándul a füle. Mintha mosolyogni akarna. Alig vettem észre, elég jól megtanulta elfedni. De még ha nem is rándult meg a füle, tudom, hogy hazudott. Érzem!

- Ugye tudod, hogy három éve rettenetesen összetörted a szívét?

- Tisztában vagyok vele - bólintottam. - De ő hazudott. És akkoriban neki is tisztában kellett lennie a következményekkel.