Dawson & Beckett

8. Rész

Szombat délelőtt fáradtan feküdtem az ágyamban, nem is sejtve, hogy mi vár rám. 

A mostohaanyámmal történt néhány nappal ezelőtti találkozás különös módon jobb kedvre derített. Nem gondoltam volna, hogy az ő oldaláról így néz ki a történet, de így sokkal érthetőbbé vált szinte minden. És igaz meggyőző volt, hogy tényleg tegyek valamit a Sebastiannal való kapcsolatomért, mégsem jutott semmi különösebb ötlet az eszembe, amelyet meg tudtam volna valósítani. 

Sophie még pár napja, az egyik este felhívott, hogy ha szeretném, akkor ő szívesen tönkreteszi még gyorsan az esküvőt, de nemet mondtam. Kezdtem beletörődni a dolgokba, és úgy érezni, hogy talán képes leszek ténylegesen túltenni magam Sebastianon. Akivel mellesleg hetek óta nem beszéltem. 

A csengőt hallottam valamikor dél körül, mire a takarót magam köré tekerve vánszorogtam el az ajtóig. Még mindig Leah lakásában laktam, így arra gondoltam, hogy esetleg az ő egyik ismerőse kereshette. Tévedtem, a postás volt. 

Átvettem a leveleket, amiket a postaládába nem tudott bedobni, mert a takarítónő éppen előtte mosott fel, és nem akarta kiakasztani. Megköszöntem, majd rá is csaptam az ajtót. 

Gyorsan átfutottam a szemeimmel a borítékokat, és az egyiken meg is akadt a szemem. Az én nevem volt rajta. Méghozzá Sophie kézírásával. 

Feltéptem a borítékot, majd belenéztem. Nyomtatott képek voltak benne, de hogy mit ábrázolnak, azt még nem láttam. Kiemeltem őket, aminek következtében egy papírlap is kiesett. A képeket az asztalra helyeztem és a papírlapért nyúltam. 

Széthajtogatva szembetaláltam magam egy Sophie által írt, meglepően hosszú levéllel, amiben összefoglalta még egyszer, hogy mennyire sajnálja a dolgokat és hogy szerinte sem kéne megtörténnie ennek az esküvőnek. 

'... a képeket a régi vidéki házunk tárolójából hoztam el, a bátyám egy-két éve vitte le őket oda. A házat el akarjuk adni, viszont nem gondoltam, hogy ki kéne dobni a képeket, talán neked még kellenek. Illetve postáztam egy nagyobb csomagot is. Nem tudom, hogy a bátyámnak hiányozni fog-e, de ha nem is akarod megtartani, akkor elégetni tökéletes lesz.'

A nyomtatott képekre pillantottam, amelyek mintha lesifotók lettek volna. Hát persze, elvégre ha Sebastian évekkel ezelőtt felkért egy fotóst, hogy csináljon kompromitáló képet rólunk, akkor biztosan nem csak szerencséje volt. Mindenhova követett minket, szinte az első héttől. Illetve ha jól láttam, akkor utána is. 

Ott volt kinyomtatva az a kép, amelyet a pletykalapok is használtak, ott volt az, ahogyan a parkban az egyik padon ülve kávézunk, vagy éppen a tengerparton napozunk. Aztán volt néhány fotó, amely már azon a bizonyos karácsonyi bulin készült, percekkel azelőtt, hogy elszabadult volna a pokol. Ott már nem csak távolról látszódunk, hanem tudjuk is, hogy képet készítenek rólunk. Pontosabban csak sejthetjük, mert egyikünk sem a kamerába néz, hanem egymásra.

A könnyeimet visszatartva félredobtam a képeket. Nem akarom látni őket. Nem akarok emlékezni. 

Újra csengettek, ezúttal egy másik postás állt az ajtóban, aki a Sophie levelében említett nagyobb csomagot hozta. 

Aláírtam az átvételi papírokat, majd becipeltem az amúgy egészen nehéz dobozt a nappaliba. Sejtettem mik lehetnek benne. Főleg azok a ruháim és cuccaim, amiket még egyszer Sebastian lakásán hagytam. És igazam is lett, valóban ezekkel találtam szembe magam amint kinyitottam a csomagot. 

Néhány farmer, póló, ruha, fehérnemű, egy-két könyv, gyertyák, és három bekeretezett kép. Próbáltam érzelemmentesen félretenni őket, miközben az apróbb dolgok között turkáltam.