Dawson & Beckett

Epilógus/Prológus

*Három évvel később*

- Bocsánat, bocsánat! - furakodott át a tömegen egy fiatal lány, alig figyelve arra, hogy kinek a lábára lép. - Elnézést! Sietek!

Mögötte nem sokkal egy nagyjából velem egyidős férfi igyekezett, folyamatosan a lány nevét kiabálva, de már nem figyeltem rájuk. Végre kiszúrtam a terem sarkában a keresett személyt. 

Semmi kedvem nem volt aznap kimozdulni, főleg úgy nem, hogy megint több napot készültem Los Angelesben tölteni. A meghívás azonban meghívás, és mivel olyan embertől kaptam, akit nem gyűlölök, így először jó ötletnek tűnt elfogadni. Aztán amikor megtudtam, hogy pontosan mire is mondtam igent, rögvest megbántam. 

A filmpremier egészen nagy eseménynek számított, csak az volt a baj, hogy nem az én stílusomnak megfelelő. Maga a premier körülményei sem tetszettek, a film pedig nem ígérkezett rossznak, csak szimplán nem olyannak, mint amilyeneket én szeretek. De erről természetesen egy szót sem szólhattam, hiszen egyenesen az egyik rendező meghívottja voltam. Na igen, apám lehet, hogy abbahagyta a rendezést évekkel ezelőtt, de itt-ott azért még besegített néhány tanítványának. Ráadásul úgy tudtam, hogy egy könyv alapján készült a film, amelyet meg egy ismerősöm írt, így nem engedhettem meg magamnak, hogy rosszul jellemezzem a filmet. 

Lesimítottam egy szöszt a sötétkék színű elegáns ruhámról, majd elindultam Darla felé. Az, hogy ő mit keresett itt, kicsit bonyolult volt. Először is, amikor négy és fél éve szakított a barátjával annyira magába süllyedt, hogy egy ideig ki sem tette a lábát a lakásából. Aztán újra összejöttek, majd megint szakítottak, és akkor kötött ki Darla egyedül egy Lisszabonba tartó gépen, ahol is összeismerkedett egy feltörekvő színészeket kereső ügynökkel, és mivel maga alatt volt, így belekezdett a színészkedésbe. Először kisebb szerepekkel, de szépen küzdi fel magát a ranglétrán. Így kapott ebben a filmben is egy mellékszerepet. Ja, és nem mellesleg a film rendezőjével van egy közös lányuk, aki két hónap múlva lesz egy éves. 

- Maya, de örülök, hogy eljöttél. - mosolyodott el amikor meglátott. Marcus, a rendező, ott állt mellette, karjával Darla derekán. 

- Én örülök, hogy kaptam meghívást.

- Az igazság az, hogy először nem a mi ötletünk volt. - vallotta be Darla, lesütve a szemeit. 

- Akkor kié? - vontam fel a szemöldököm kérdőn. Nem sokan tudtam arról, hogy újra Los Angelesben vagyok, főeg azután nem, hogy szó szerint kijelentettem, hogy életemben nem szándékozom visszajönni. 

Darla felém biccentett a fejével, mintha valaki mögöttem állóra gondolna. Gondolkodás nélkül fordultam meg, majd szembe is találtam magam vele. Vele, akire számítottam, hogy összefuthatunk, de mivel három éve nem történt meg, így reménykedtem, hogy esetleg elkerülhetnék egy felettébb kínos szituációt.  

A lehető leggyorsabban pillantottam végig rajta, csak hogy biztosan meggyőződjek tényleg ő az. De ő volt, a kissé lenőtt, sötétbarna hajával, a zöldesbarna szemeivel, amelyek még mindig ugyanúgy csillogtak, az apró mosolyra húzott ajkaival, és az öltönyből kilátszó nyakával. Egy másodperc alatt megcsapott az illata, és már akkor éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Legalábbis nem olyan értelemben jó, amilyenben eddig reménykedtem. 

- Sebastian. - köszöntem, mert kezdett kínossá válni a csend kettőnk között. 

- Geneviève. - biccentett, tekintetét el nem szakítva az arcomról. 

Fogalmam sem volt, mit lehet mondani annak az embernek, akit évekkel ezelőtt szerettél, aztán úgy vélted, hogy túltetted magad rajta, majd amikor újra összefutsz vele rájössz, hogy amúgy az érzéseid csak erősödtek, és legszívesebben ezt ott helyben elmondanád neki.