Dawson & Beckett

13. Rész

Nem tudom mire ébredhettem fel. 

Lehetőségnek tartottam az ablakon besütő kellemes napfényt, az utcákról a kinyitott ablakokon beszűrődő hangzavart, vagy amit a legesélyesebbnek tartottam, a halk lélegzetvételek hangját az ágy másik feléből. 

Emlékeztem az éjszakára, és várhatóan a szívbajt hozta rám a gondolat, hogy mégis mit tennünk Sebastiannal. A helyzet lehetseges következményeinek a tudata szánkázott végig az agyamon, mire felültem az ágyban. 

Nem, nem, ez nem lehet! 

Mégis mi üthetett belém tegnap este? 

Hogyan szeghettem meg a szabályt? 

Hiszen mindketten tudtuk, hogy ezzel minden borul. Hogy ezután már nem viszonyulhatunk úgy egymáshoz, ahogyan eddig. 

Már készültem volna felugrani, és minél hamarabb eljutni a fürdőbe, majd a lehető legtávolabb a hotelszobától, és akár az egész várostól vagy országtól, ha az kell. Aztán eszembe jutott, amit tegnap este megígértetett velem Sebastian. 

Mióta is érdekeltek pontosan az ígéreteim? 

Nem maradhattam volna. Meg sem történhetett volna az éjszaka. 

Mélyet sóhajtottam, de nem keltem fel az ágyból. Elfordítva a fejem egy gyors pillantást vetettem a mellettem még mélyen alvó színészre, akinek a takaró alig takarta a mellkasát. 

Visszafordítottam a fejem a szoba irányába, és csak bámultam. Valamiféle kép volt kiakasztva a szembelévő falra, de ha az életem múlt volna rajta, akkor sem tudtam volna megmondani, hogy mit ábrázolt. 

Nagyjából fél óra telhetett el, amikor Sebastian halk légzése egy kicsit felgyorsult, és elkezdett mozgolódni. Hátáról először az egyik, majd a másik oldalára fordult, így a végén pont felém nézett. 

A szemét még nem nyitotta ki, de a kezével elkezdte tapogatni maga mellett az ágyat, mintha keresett volna valamit. Vagy inkább valakit. Engem. 

Végre elkezdte kinyitni a szemeit, és először csak maga mellé kémlelt, majd észrevett. 

- Jó reggelt - mosolyodtam el halványan, végigpásztázva az ébredés utáni arcát.

Barna haja a reggli napfényben világosabbnak látszott a normálisnál, és kócosan a homlokába lógott. Még fáradtan pislogott, így alig láttam a szemeit, de el tudtam képzelni, ahogyan a mogyoróbarna szín keveredik a fűzölddel. Ajkait fáradt mosolyra húzta, és a nyelvével kissé benedvesítette őket.  

- Jó reggelt - köszönt vissza, kissé rekedtes hangon. 

Nem tudtam mit mondhatnék, elvégre évek óta nem kerültem ilyen helyzetbe. 

A felgyűrődött takaró egy részét a meztelen mellkasomhoz szorítottam, és úgy fordultam felé, hogy a nyakam kitörése nélkül tudjak a szemébe nézni. 

Próbáltam szabályozni a lélegzetvételeimen, de nem jártam túl sok sikerrel. Elvégre ott feküdt az ágyban, az én hotelszobám ágyában, Hollywood egyik mostanában legkeresettebb színésze, aki ráadásul azén hazugságomban is részt vett. 

- Minden rendben? - vonta fel Sebastian a szemöldökét. 

Még mindig az oldalán feküdt, a takaró csak a derekáig ért, és pontosan tudtam, hogy őt sem fedi semmit ruha, ahogyan engem sem. Csak a takaró. Már ameddig ért. 

- Igen - bólintottam alig láthatóan, és próbáltam magammal is elhitetni, hogy minden rendben van. Elvégre csak nincs még minden veszve. 

Egy pillanatra csend telepedett a szobára, és csak az utca zaja hallatszódott fel. Mintha arra a néhány másodperce tényleg minden rendben lett volna.